Amikor reménytelennek érezzük a helyzetünket, amikor nem látjuk a fényt az alagút végén, az egész életet borongósan látjuk. Ilyenkor szükség van azokra az inspiráló helyzetekre, amikor mások talán még a mi jelenlegi helyzetünknél ezerszer durvább állapotokból voltak képesek felállni.

Amikor jött a harmadik endó diagnózis, komoly változások álltak be az életemben. Hiába döntöttem el, hogy nem fogok újra műtétre menni, borzasztóan nehéz időszak volt számomra. Iszonyatosan egyedül éreztem magam. És iszonyatos fájdalmaim voltak. Annyit talán életemben nem sírtam, mint ezekben a hónapokban.

De tudod, azt kell hogy mondjam, mindazon tapasztalttal, amin átmentem, soha, senkivel nem cserélnék. Nem változtatnék a múltamon. Mert nem lennék az az ember, aki ma vagyok, ha nem megyek ezeken a jellemformáló megtapasztalásokon keresztül. A betegségem életem legnagyobb tanítója volt, és akármennyire fájdalmas is volt, hálás vagyok, hogy volt alkalmam erre a kvantumugrásra. Persze amikor benne vagyunk a szituban, egészen más a helyzet.

Amikor benne voltam a helyzetben, és akármennyire is akartam pozitívan látni a dolgokat, sokszor nem sikerült. Mert épp egy olyan szakaszon mentem át, ami fájdalmas volt. És hagytam, hogy hadd történjen meg ez az egész. Hagytam a sebeket felszakadni. Hagytam, hogy jöjjön fel minden létező fájdalmam a szívemből, amiket évtizedek óta lelakatoltam. Ez természetesen nem könnyű, és nem is az a cél, hogy elhitessük magunkkal, hogy áh, semmi bajom, tök jól vagyok! Nem! Mondd ki nyugodtan, hogy most szenvedsz. És fáj. És borzasztóan fáj. Sírd ki magad. Dühöngd ki magad. Vezesd le a feljövő mérget, dühöt. Menj el boxolni, squaholni, teniszezni. Vagy menj ki egy olyan erdőbe, ahol vannak kövek is. És gyűjtögess köveket, és dobáld el őket. Úgy isten igazából. Akár kiabálj is közben. Minden alkalommal, amikor eldobsz egy követ, képzeld azt, hogy eldobod a benned levő dühöt is. Ez feszültséglevezető, és üríti a felgyülemlett lelki mérgeket.

Amikor benne voltam a helyzetben, én abból merítettem életerőt, (merthogy élni nem akartam, annyira magam alatt voltam) hogy néztem a Titok DVD-t. Ez mindig feltöltött. És erőt adott. A Titok című könyvnek és DVD-nek van egy olyan része, ami az egészséggel kapcsolatos. Ebben a részben szólal meg az a nő, akit mellrákkal diagnosztizáltak, és aki műtét és kemó nélkül gyógyult meg. Vagy az az ember, aki repülőgép balesetet szenvedett, és olyan szinten lebénult, hogy a pislogáson kívül semmit nem tudott csinálni. Még lélegezni sem, lélegeztető gépen volt. A prognózis az volt, hogy soha többt nem fog normális életet élni, így fogja leélni az egész életét. De ő valami egészen más tervet szövögetett magában. Ott, az ágyon feküdve eldöntötte, hogy karácsonyra a saját lábán fog a kórházból távozni. Először a légzését tette rendbe, és amikor az orvosok lekapcsolták a lélegeztetőről, nem akarták elhinni, hogy ez megtörtént. Aztán szépen lassan összetette magát, mindezt a gondolataival, a vizualizálással, egész nap ezt csinálta, más dolga amúgy sem volt.

Amikor ezt az embert néztem, beleborzongtam. Atya Ég, én mennyire szerencsés vagyok! Mennyivel könnyebb nekem, mint ennek a fickónak!

Ezek a történetek erőt adtak. Mert azt erősítették bennem, akármennyire is alacsony volt az önbizalmam, hogy ha ő, ebből a helyzetből elérte azt, amit kitűzött magának, annak ellenére, hogy körülötte MINDENKI azt mondta, hogy soha de soha nem fog tudni a pislogáson kívül mást csinálni, akkor én is képes vagyok arra, hogy egy pár cisztácskát eltüntessek magamból! Mert egyébként azok a ciszták valahogy odanőttek. Tehát valahogy kialakultak. Az elején kicsik voltak, aztán nagyobbak. Tehát valamiből lett. Ha ez így van, márpedig így van, akkor ha az odanőtt, akkor az onnan el is tud tűnni! Ha meg tudott jelenni a szervezetemben, akkor el is tud tűnni!

Ezt annyira logikusnak tartottam, hogy ez, és más sikeres gyógyulás történetek hajtottak előre.

Ez persze egy hullámvasút volt, mert egyszer jobban voltam, egyszer több erőt éreztem magamban, máskor meg végtelenül gyengének és reménytelennek láttam a helyzetemet. Teljesen normális, hogy az elején többször vagyunk depisek, és többször látjuk borongósan a helyzetet. De ennek nem kell így lennie! Gyakorlás kell hozzá, és türelem önmagunkkal szemben, hogy át tudjuk fordítani ezt az állapotot.

Egyszer csak majd kicsit többször fogsz erős lenni, és még erősebb, és még erősebb. Kicsit olyan ez a gyógyulás, hogy úgy haladunk előre, hogy egy lépés előre, kettő hátra. De addig, amíg haladunk előre, mindegy, hogy vannak olyan állapotok, amikor úgy tűnik, visszafelé megyünk, vagy úgy, hogy nem látjuk, hogy javulna a dolog, és megint rossz kedvünk van. Teljesen természetes része ez az útnak, ne legyél túl kemény magaddal.

A lényeg az, hogy mindig menj előre, állj fel, ha elestél. Sírj, ha fáj, porold le magad, és menj tovább.

Szeretettel ölellek,

Lux Boros Kata

 

Photo by Brooke Cagle on Unsplash