Nem mindig hittem abban, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Egészen addig, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam.

Mikor 2008-ban kétszer megműtöttek endometriózis csokicisztákkal, teljesen abban a hitben voltam, hogy azért kell nekem mindenáron megműttetnem magam, mert a csokoládéciszta egy olyan speciális cisztatípus, ami nem képes felszívódni vagy kipukkadni. Merthogy ez egy olyan ciszta, ami sűrű vérrel van tele, ami az olvasztott csokoládéhoz hasonlít. Innen is kapta a nevét. Legalábbis ezt mondták nekem, én meg akkora sokkban voltam, hogy képtelen voltam higgadtan gondolkozni, utánajárni, így csináltam, amit mondtak nekem az orvosok. Annak reményében, hogy gyorsan túl leszek az egészen.

Aztán miután harmadjára is visszajött az endó, és miután kellőképpen eldurrant az agyam, eldöntöttem, hogy nincs több műtét. Erre nekem se pénzem, se időm, se kedvem, úgyhogy keresek valami más, kíméletes módszert, hogy a szervezetem egészsége helyreálljon. 

Esemény eseményt követett, eltelt 3 év, és bizony, mégis csak sikerült felszívódnia annak a két csokicisztának, amit harmadjára talált a Doktor Úr. A méretek: 4,34 cm és 4,93 cm. Ebből az egyik az egy olyan ciszta volt, ami egy cisztán belül kettő kicsi volt, külön fallal meg mindennel. Nagyon kis egyedi volt, totál kis egyénisége volt 🙂

Ez persze eléggé megdöbbentett, engem is és a Doktor Urat is. Mármint az, hogy ez a csokiciszta misztérium mégsem áll olyan szilárd talapzaton.

Aztán vicces volt, 2 éve voltam egy doktornőnél sötét látóteres vérvizsgálat miatt, akinek elmeséltem, hogy volt ez az endometriózis, és hogy a ciszták felszívódtak, a fájdalmaim teljesen elmúltak, és se hormonokat nem szedtem, se nem műtöttek, se nem szültem. Erre rám néz, és azt mondja: “Az lehetetlen.” Erre én: “Doktornő, ha lehetetlen, akkor én sem létezem.” Erre kicsit zavarba jött, és azt mondta, hogy na jó-jó, de akkor engem kísérleteknek kéne alávetni, hogy ez hogy lehetséges.

Azóta rendíthetetlenül hiszek benne, hogy ha valamit kitűzünk magunknak, és hinni is tudunk benne, akkor az előbb vagy utóbb de meg fog valósulni. A lehetetlenség témájához van egy kedvenc inspiráló történetem, amit ma szeretnék Veled megosztani.

Ismered Roger Bannistert?

A hozzá fűződő történet az 1950-es évek Angliájában repít minket vissza.

A múlt század elején, amikor először használtak futóversenyen profi mérő eszközt, kialakult az a hit, hogy az ember képtelen 4 percen belül lefutni  az 1 mérföldes (1609,3 m) távolságot.

Olyannyira hittek benne, hogy orvos professzorok “kutatásokkal bizonyították”, hogy az emberi szervezet képtelen azt a nyomást kezelni, ami azalatt éri a szervezetet, miközben az ember 4 perc alatt akarja lefutni azt az egy mérföldet. Kutatásaikban az is szerepelt, hogy a szervezet “akár szét is robbanhat”…

Roger Bannister orvosi egyetemista (+olimpikonként profi futóatléta) volt, és az anatómiai tanulmányai alapján azt az újfajta véleményt alakította ki, hogy „igen is, az emberi szervezet képes minden károsodás nélkül az egy mérföld 4 percen belüli lefutásának teljesítésére”.

Amikor Roger bejelentette, hogy ő meg fogja dönteni ezt a rekordot, az egész sportvilág csak kinevette.

Roger úgy állt neki a felkészülő edzéseknek, hogy eldöntötte, és hitt benne, hogy neki sikerül lefutni károsodás nélkül az 1 mérföldet 4 percen belül. Ez volt az alap hozzáállása. 

Eljött a nagy nap: 1954 május 6-án Bannister 3 perc 59,4 másodperc alatt lefutotta az egy mérföldet, ami korábban senkinek sem sikerült! 

Amellett, hogy ez egy fantasztikus eredmény volt, mégsem ez az igazán megindító és tanulságos a történetben.

Hanem az,

hogy 2 héttel később egy másik futó megdöntötte Bannister rekordját. És egy éven belül további 9 futó teljesítette 4 perc alatt az 1 mérföldet.

Ma a világcsúcs 3 perc 43 mp.

 

 

 

 

Minden csak addig lehetetlen, amíg valaki az ellenkezőjét be nem bizonyítja. Onnantól kezdve pedig a többi ember számára is könnyebb, hiszen már nincsenek megkötve a korlátozó hiedelem által.

Én azt hittem, hogy az endometriózis csokoládéciszta nem tud felszívódni.

De aztán kiderült, hogy mégis.

 

Szeretettel ölellek,

Lux Boros Kata

 

Photo by Jamie Templeton on Unsplash