Mesélek Neked egy kis történetet, ami nemrég történt velem.

Tavaly november végén csörög a telefonom. Néha szokott. Nagyon jó hírt kaptam. Mehetek Tajvanra az elvonulásra! Hogy mikor lesz az elvonulás? December 23-tól 30-ig. Upsz. Kicsit váratlanul ért, mert elég sok bonyodalom közbejött, és már teljesen lemondtam róla, hogy el tudok menni. És aztán mégis. Teljes tervmódosítás. Repjegy ára egekben, hiszen 3 héten belül utazok. Nem baj, van épp annyi pénzem. Férjem is támogat, mondja, hogy szerintem mindenképp menjek el. Majd ellesz karácsonykor a kutyával. Na, jó, akkor belevágok, megyek! Megvettem a repjegyet, vettem mindent, ami kell, nagy bőröndöt, gudulósat persze, sátrat, hálózsákot, edényt, amiből majd eszek, zseblámpát, csak a legszükségesebbeket. Aztán eljött a nap, elindultam. Az út álom volt. Turkish Airlines-al utaztam itthonoról, Bécsből isztambuli átszállással. Az átszállás kicsit necces volt, mert óriási az isztambuli reptér, de sikerült elérnem a gépet. Felszálltunk a gépre, majd 1 órát kellett várni, mire fel tudtunk szállni, mert valami meghibásodott a gépen… Izgalmas volt, de hát inkább várok egy órát a földön, minthogy a levegőben találja ki a hibát a gép. A vegán kaja álom volt, repülőn ilyen finomat még nem ettem. Alaposan kiokosítottam magam a Harry Potter-ből, azt néztem a gépen. Hát szóval élveztem az utat, imádok repülni, utazni. Még egyedül is.

Na, aztán megérkeztem Tajvanra. Fura volt újra ott lenni, mert a decemberi elvonulás előtt voltam a Férjemmel is Tajvanon 3 hetet, nyaralni, akkor körbeutaztuk a szigetet. Nagy fun volt. Úgyhogy ismertem a repteret, tudtam mi hol van, hol fogok pénzt váltani. Isteni volt. Már vártak a reptéren, és nagyon felüdülő élmény volt, amikor kimentünk a kocsihoz. Mert hogy itthon télikabátban indultam el, ott meg pólós idő volt. Dec.19, ha jól emlékszem. Pedig este volt, amikor megérkeztem. Aztán még utaztunk 2 órát kb a kocsival, és megérkeztem az elvonulás helyszínére.

Na, regisztrálás is lement, bár elsőre nem akartak beengedni, egy kisebb félreértés miatt, és már kihívták nekem a taxit, sőt, benne is ültem, hogy visznek vissza a reptérre, ennyi volt, mehetek haza. Nem kicsit akadtam ki, de nem hagytam annyiban a dolgot, és küzdöttem, ahogy tudtam. Több órás intézkedés, telefonálgatás, többszöri bőgés és egy meditálással töltött éjszaka után következő nap reggelre végül sikerült tisztázni a helyzetet. Annyi imádkozás után, amit ott elmormoltam magamban… Úgyhogy én annyira hálás és boldog voltam, hogy el nem tudom mondani. Innentől minden simán zajlott. Annyi kihívást kellett még legyűrnöm, hogy ezen apróbb stresszt okozó incidens után valami begyulaldhatott a gerincem táján, a derekamnál, mert olyan fájdalmaim voltak kb 2-3 napig, hogy mozdulni és járni alig tudtam. Kicsit letüdőztem a dolgot, nem kellett volna.

Na, de annyi volt még, hogy ez egy olyan elvonulás volt, ahol le kell adnod a telefonodat regisztrációkor. Voltam korábban ugyanilyen elvonulásokon, de akkor még nem volt ilyen, persze akkor sem használtam telefont, de ez így még jobb volt. Esély nem volt arra, hogy a telefonomhoz nyúljak. Erre majd mindjárt még kitérek, mert olyannyira álomszerű élmény volt ez, hogy elmondhatatlan. De előtte még mesélek kicsit.

Na szóval regisztráció után szépen felállítottam az eldobós, magát összerakó sátramat, átöltöztem, zuhi, és irány a nagysátor. Annyira nagyon boldog voltam, és annyira hálás, én azt mondtam magamnak, hogy akármi is lesz itt most az elvonuláson, akármennyire is fog a fenekem fájni a sok üléstől, akármennyire is álmos leszek éjjel, akármilyen is lesz a kaja, akármilyen tömegnyomor is lesz, engem semmi nem érdekel. A lényeg, hogy itt vagyok, és minden pillanatot ki fogok használni arra, hogy befelé fordulhassak, meditáljak, egyedül legyek, Istennel. Már eleve azzal a céllal mentem, hogy befelé fogok koncentrálni, és minimálisra csökkentem a kommunikációt. Örültem, hogy egyedül megyek, és annak is, hogy csak egy pár ismerős lesz, akik szintén magukkal lesznek elfoglalva, úgyhogy senkivel nem kell majd bandáznom. Az első 2 vagy 3 nap ezzel a brutál fájdalommal telt el, de tudtam, hogy mi miatt van, nagyon váratlanul ért, hogy majdnem nem engedtek be, és madjnem haza kellett jönnöm. (hozzáteszem azért volt olyan, akit tényleg hazaküldtek, ezt utólag tudtam meg.) A brutál hátfájás miatt éjjel nem is tudtam meditálni sokat, illetve az időeltolódás és a hosszú utazás is azért kicsit betett, úgyhogy az első két éjjel aludtam kicsit. Illetve a cél az volt, hogy vízszintesbe tegyem magam, és így persze el is aludtam. Ez a vízszintes állapot segített, és kezdett enyhülni a fájdalom, majd pár nap elteltével már tudtam normálisan ülni, hosszabb ideig is. Az első napokban egyedül voltam, mert az ismerőseim később érkeztek meg, 23-án talán. Aztán ez minimalizált kommunikáció azért kicsit változott. Azért nem álllandóan, de néha-néha beszélgettem pár emberkével. Ami jól is esett, úgyhogy megengedtem magamnak, hogy azt csináljam, ami jól esik, és addig, amíg jól esik.

Közben szépen kezdtek jönni a résztvevők. Én az elvonulás kezdete előtt pár nappal érkeztem, a nagy tömeg utánam jött. 24-én reggel jött az utolsó busz, és inenntől nyugi volt. 10.000 ember jött össze a világ minden tájáról, hogy együtt meditáljunk. Ez a közösség, aminek 2005 óta tagja vagyok, a spirituális családom. Itt mindenki vegán, mindenki meditál, mindenki ugyanazon irányelvek alapján éli az életét (Nem ölünk, nem lopunk, nem hazudunk, nem csaljuk meg a társunkat, nem használunk mámorítószereket, drogot, alkoholt, cigarettát). Ahova csak nézel, mosolygós embereket látsz, és bár személy szerint nem ismerjük egymást, de itt mindenki szeret mindenkit.

Változó időközönként szoktak egyébként ilyen elvonulásaink lenni ebben a meditációs közösségben. Az utóbbi 4 évben Tajvanon, előtte Európában volt sok. Ott könnyen részt tudtam venni, Tajvanra idő kellett, míg el tudtam jutni. Megérte, 100000%-osan. Életem legszebb emléke ez. És a jelenlegi utazáskorlátozott szituációban meg áldom az intuíciómat, hogy fontosnak tartottam most ott lenni.

És mivel telt el a 11 nap, ha senkinél nem volt telefon?

Meditáltunk.

Az egész nap gyakorlatilag meditálással telik, két részben, van egy 6 órás meditáció, és egy 12 órás. A maradék idő meg étkezés, pihenés. Persze nem kötelező módon, mert abszolút szabadság van, ha álmos az ember, mehet aludni a sátrába, de mindenki azért törekszik arra, hogy minél többet meditáljon. A hely, ahol most az elvonulás van, egy gyönyörű nagy telken van, Tajvanon egy dimbes-dombos területen, úgyhogy a 10.000 ember szépen elfért, nem tűnt fel, hogy annyian vagyunk, kivive persze az étkezésekkor, az zsufis volt.

És ami számomra extra volt, hogy nem volt telefon. Profin vigyáztak a telefonjainkra, és az elvonulás végén pedig mindenki szépen visszakapta. Azt már egyre inkább tudjuk, hogy a telefonokból kiáramló wifi, bluetooth és egyéb sugárzások abszolút egészségtelenek, zavarják a koncentrációt. A legújabb kutatások szerint pedig ezek a káros sugárzások roncsolják a sejteket. A jelenlegi koronavírusos eseteket is az új 5g technológiával lehet összefüggésbe hozni, persze ezt tagadják gőzerővel, tiltogatják le azokat a videókat, amiben a koronavírust az 5g hálózat kiépítésével hozzák összefüggésbe (ha nem igaz ez, akkor miért törlik módszeresen a videókat?) ugyanis ez olyan hullámokat bocsát ki, (gyakorlatilag olyan, mint a mikrohullám) ami a szervezetben megakadályozza az oxigén hasznosulását. Ezért is érintett a tüdő. Ezen túl persze a telefon figyelmet is eltereli, mert annyi infóhoz férünk hozzá ezen a kis kütyün keresztül, amennyihez csak akarunk.

Az elvonuláson pedig a külvilágról a belső világra helyezzük a hangsúlyt, fókuszáltan figyelünk befelé, mindenféle elterelő energia nélkül. Így tudunk hatékonyak lenni, egyébként nagyon sok mindenben az életben. Olyan szinten feltöltött a telefonmentes időszak, hogy magam is meglepődtem. Utoljára talán 2001 volt az, amikor még volt normális életem, telefonmentes úgy értem. Akkor vettem meg életem első mobilját. Oké, akkor még nem volt okostelefon, az még azért szabadabb volt, nem volt annyi minden egy mobilon, mint ma. Telefon nélkül most volt időm nézni az eget, élvezni a napsütést, elmerülni a saját csendemben, emberi kapcsolatot létesíteni, élőben beszélgetni másokkal, ha éppen volt hozzá kedvem. Azt éreztem, hogy élek. Egyáltalán nem hiányzott a telefon. Sőt, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz, ha újra visszamegyek az életbe. Nem akartam elmenni onnan. Annyira békés volt, annyira telt, annyira tiszta, annyira felemelő, megnyugtató, összetartó. Otthon voltam. És amikor csak visszagondolok erre a 11 napra, megint otthon vagyok. Megyek is meditálni 🙂

Szeretettel ölellek, mosolyogj ma is sokat,

Kata

 

Photo by Kaizer Bienes on Unsplash