Nemrég volt a születésnapom, és ez az esemény mindig alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljam magam, az életem, hogy merre tartok, tetszik-e, amerre tartok, és nem elsősorban egy kis önbizalom tuningnak sem utolsó.

Az endometriózis előtt úgy éltem az életemet, hogy magamat, a teljesítményemet, eredményeimet mindig, MINDIG másokhoz hasonlítottam. Emiatt állandóan frusztrált voltam, csalódott, és mivel mindig van valaki, aki jobb, ügyesebb, gyorsabb, szebb, okosabb, találékonyabb, kreatívabb nálam, emiatt sosem éreztem azt, hogy én akármiben is jó lennék. Ez egy végtelenül törékeny önbizalmat, és a béka feneke alatt levő önbecsülést eredményezett. Ez pedig sajnos jó alapot adott arra, hogy a testem endometriózis formájában segélykiáltás formájában tudtomra adja, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Az endometiózis sarkallt arra, hogy mélyebbre menjek a felszínnél, és olyan dolgokat találtam magamban, amik nagyon, de nagyon nem tetszettek. Nagyon rossz volt ezekkel a dolgokkal szembesülni, de így legalább volt már egy ösvény, amin elindulhattam.

Miután az orvosok nem tudtak velem sajnos mit kezdeni, holott minden tőlük telhetőt megtettek, ami az orvostudomány jelenleg elérhető eszközei között megtalálható, mégsem történt sajnos pozitív változás, mert két műtét és hormonkezelés után harmadjára is kiújult a betegség. Ekkor jöttem rá, hogy bakker, én nem is tettem igazából magamért semmit. Én magamat nem tettem oda, hanem csak másoktól vártam, hogy oldják meg a helyzetemet. Mentsen már meg valaki! De mit tettem ÉN azért, hogy jobban legyek? Hol vagyok én a saját gyógyulásomban? Szembesültem vele, hogy a testem egészségéért vagy éppen betegségéért én is tehetek, sőt, tennem is kell, hogy segítsem az orvosok munkáját. A harmadik műtét lehetősége volt az ébresztő, ahol leesett a tantusz: rengeteg dolgot megtehetek én is az egészségemért, és ezennel hajlandó és kész voltam bármit megtenni, hogy újra egészséges lehessek.

Utólag visszanézve megint csak az endometriózisnak adhatok hálát, hogy kirángatott ebből a szörnyű mentális állapotból. Na, persze nem elsőre, hanem egyrészt hosszú éveknek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy bizony a fizikai egészségemet vagy éppen egészségtelenségemet alapjaiban határozza meg, hogy hogyan látom magam, milyennek látom magam, mennyire hiszek, bízom önmagamban, mennyire szeretem, tisztelem önmagamat ahhoz, hogy tudjak nemet mondani, hogy ne mások lelki szemetesládája legyek. Mert az voltam. Csak nyeltem mindenkinek a szemetét, amit éppen nekem öntött ki. Ezt a szemetet pedig nem ürítettem, nem tudtam feldolgozni sem (nem hiába, nem is az enyém volt.) Nem tisztítottam magam, az elmémet, nem programoztam magam át pozitívra, hanem csak süllyedtem, süllyedtem és süllyedtem.

Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történik. Ez hosszú évek folyamata. A sok kicsiből egyre több és több lesz, és az érzelmeink, ha nem dolgozunk rajtuk, ha a negatív érzelmeket nem ürítjük magunkból, akkor fizikai betegségeink kiváltói lesznek. Lebecsüljük az érzelmeink erejét, pedig minden energia, még a gondolataink, és érzelmeink is. Attól még, hogy nem látjuk őket, vannak, léteznek. És a bennünk uralkodó érzelmek minősége, milyensége, energiája fogja alapjaiban meghatározni a testünk állapotát is. Vannak ugyanis alacsony energiájú, alacsony rezgésű érzelmek, mint például a harag, depresszió, félelem, keserűség, bánat, és vannak pozitív rezgésű, energiájú érzelmek, mint az elfogadás, a béke, a szeretet, a bátorság. Minél inkább negatív érzelmeink, gondolataink vannak, annál valószínűbb, hogy valamilyen testi tünetben fognak ezek a láthatatlan energiák végül testet ölteni, és minél pozitívabb érzelmeink, gondolataink vannak, annál inkább fogja a test is visszaállítani az ideális működési rendszerét.

A testünk képes az öngyógyításra, amit pedig az önmagunkról, az általunk érzékelt világról alkotott gondolataink, érzéseink fognak segíteni, vagy éppen megakadályozni.  

Az endometriózis világított rá arra, hogy mivel belőlem csak egy van a világon, senkivel nem tudom magamat igazán összehasonlítani. Mert nem fogok valós képet kapni. Ha van is valami, amit mások nálam ezerszer jobban csinálnak, biztos van valami, amit pedig én csinálok ‘jobban’.

Mégis van egyetlen egy valaki, akivel önmagamat hitelesen össze tudom hasonlítani: és az én saját magam vagyok.

Egy születésnap pedig tökéletes alkalom arra, hogy megnézzem, milyen voltam egy évvel ezelőtt, és miben változtam, ha egyáltalán változtam.

Ennek az önvizsgálatnak persze nem kell születésnapkor megtörténnie, sokan újévkor teszik ezt meg. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy legyen egy önkontroll. Mert úgy tudjuk igazán megnézni, hogy haladtunk-e valami, és milyen irányba. Jó, vagy rossz irányba? Közelebb kerültünk a célunkhoz, álmunkhoz? Ha igen, miben? Ha nem, mit kellene tennem ahhoz, hogy még közelebb jussak hozzá?

Ha pedig alaposan végiggondoljuk a mögöttünk levő egy évet, észre fogjuk venni a következő szükséges lépéseket is, mindamellett, hogy egy jó adag önbizalmat is fogsz kapni, mert egészen más, ha leírva látjuk az életünkben elért eredményeket. Nem kell óriási dolgokra gondolni! Ha mondjuk szeretnél megtanulni egy bizonyos nyelvet, de egy évvel ezelőtt féltél megszólalni, most viszont bátrabban létesítesz ezen a nyelven kapcsolatot, azt is írd fel. Ez egy óriási eredmény és siker. Bátrabb lettél, nyitottabb, kezdeményezőbb. Vagy például, szerettél volna egy egészségesebb étrendre váltani, és tavaly még küszködtél, idén viszont már rutinosabban megy, akkor ezt is írd fel. Ha viszont még ez mindig nehézséget okoz neked, akkor azt is írd le, mert akkor feketén-fehéren ott lesz előtted, hogy ebbe még kell tolni egy kis energiát. Ezt az önelemzést lehet gondolatban is csinálni, de sokkal hatásosabb, ha papírra veted, mi minden történt veled egy év alatt, és szerinted mennyiben változtál.

A világon nincs még egy olyan ember, aki olyan lenne, mint Te. Egyedi vagy, megismételhetetlen, egy csoda. Ezt soha ne feledd. Egyedül magaddal tudod önmagad összehasonlítani.

Szeretettel ölellek, mosolyogj ma is sokat,
Kata

 

Photo by Eepeng Cheong on Unsplash