Nagy nap volt számomra 2007. december 6. Már nem azért, mert a Mikulás meghozta az ajándékokat, hanem azért, mert napra pontosan 10 évvel ezelőtt ezen a szent napon engedtek ki a kórházból. Nekem ezt hozta a Mikulás ajándékba 🙂

Történt ugyanis, hogy 3 nappal korábban olyan eszméletlen alhasi görcseim lettek, hogy be kellett rohanni az éjjeli ügyeletre. Ez nem a kis laza nemevős, epehányós menstruációs fájdalom volt, amivel mindig is küszködtem. Nem. Ez valami egészen más volt. Már az első percben éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Olyan görcs volt ez, hogy nem bírtam kiegyenesedni. A nadrágomat sem tudtam felhúzni.

Nagyon megijedtem. Mit tesz ilyenkor az ember? Hívja az anyukáját. Hívtam anyut. Nyugodt hangon mondta, hogy nyugodj meg, menj be az éjjeli ügyeletre a kórházba. Be is mentem. Az odaút maga volt a pokol. Minden bukkanó olyan volt, mintha késsel szurkálnák a hasamat.

Kaptam szurit, lefeküdtem, és következő napokba kivizsgáltak. Ekkor derült ki, hogy van egy közepes alma nagyságú ciszta a bal petefészkemben. Innentől kezdve a következő fél évem az egyenlő volt a nullával. Egy roncs voltam. Teljesen összetörtem. Gyógyíthatatlan betegség. Csak ez járt a fejemben. Jött az első műtét, 2008. február. Majd jött a második műtét, 2008. június. Majd jött a hormonkezelés, és a fogamzásgátló szedése. 2012-ig nem is volt fizikálisan baj. Éltem tovább az életem. De bizony nem változtattam szinte semmin. Ugyanolyan életmódot folytattam, kivéve azt, hogy 2010-ben áttértem a vegán étrendre. Még 2009-ben elkezdtem Avivázni, de aztán azt is abbahagytam, mert már jól voltam.

Aztán jött 2012. A nagy meglepi. Endometriózis. 3. kör.

Amikor kijöttem a Doktor Úrtól, érdekes módon annyira már nem voltam padlón, mint az első kettőnél. Inkább egy mély csendet tapasztaltam meg. Amolyan vihar előtti csend volt ez.

Eltelt egy pár hét, és ebben a csendben elkezdtem fortyogni. Annyira felpumpoltam magam, hogy a következő történt. (A történet további részét a Gyógyulás az endometriózisból műtét, gyógyszeres hormonkezelés és gyermekvállalás nélkül című könyvemben tudod elolvasni.)

Egy újabb felismerés ért, és meghoztam a végleges döntést. Mindazok az érzések, amik 2008 óta érlelődtek bennem, egyszer csak kicsúcsosodtak, összeértek, a csírák erősödni kezdtek, kihajtottak, vékonyka hajtás lett belőlük, és végül egy hatalmas fa lett belőle.

A Hit és Döntés Fája.

Hogy mi volt a felismerés? Azon a bizonyos kutyasétán?

Már kint éltem Ausztriában, kora nyár este volt. Párom, aki akkor már a Vőlegényem volt, még nem ért haza, így egyedül indultam sétálni a két kutyával. Mentünk a kis szokásos utcácskánkban, már ciripeltek a tücskök, virágillat töltötte meg a levegőt. Kutyák vígan szaglásztak, végezték a dolgukat.

Pontosan emlékszem, az utca melyik kanyarjában buktam ki, és mondtam hangosan a következő mondatot vagy ötször egymás után.

„Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!”

Aztán folytatódott:

„Elegem van, én ezt nem csinálom így tovább! A hócipőm tele van ezzel a tehetetlenséggel! 29 éves vagyok, könyörgöm! Ilyen nőgyógyászati betegségekkel 40 év alatt nem is szoktak foglalkozni, mert nem is kéne lennie! Kész, elég, végeztem!”

És jött a mondat, a mondat, ami az első megjelenésekor haloványan pislákolt elmémben, az mostanra már üvöltött:

Ha ez a cucc valahogy idenőtt, akkor azt el fel is tud szívódni! Még pedig magától! Más opció NEM létezik számomra.

Ez a döntés olyan erős volt, hogy soha az életemben nem fogom elfelejteni. A mai napig erőt ad. Nekem itt jött el az a pont, hogy már annyira szúrt az a bizonyos szög, hogy nem csináltam tovább. Bármire hajlandó voltam, hogy elérjem az újbóli egészséget. Küzdöttem. Keményen dolgoztam. Követtem az intuíciómat. Volt, ami nem segített. Nem érdekelt, mentem tovább. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok meggyógyulni, de hittem benne.

Az első jel, hogy jó úton járok, a diagnózistól számított kb. 3 hónap elteltével jött meg. Mikor visszamentem kontrollra, a Doktor Úrral együtt néztük döbbenten, hogy a nagyobbik, 4,93 cm-es ciszta teljesen eltűnt. A kisebbik, 4,34 cm-es pedig kb. 1,5 cm-esre zsugorodott.

És úgy indítottunk, hogy ezek a ciszták nem tudnak felszívódni. Számomra ez elég egyértelmű jel volt arra, hogy ez a nézőpont nem áll szilárd lábakon. Úgyhogy csináltam tovább, amit csináltam.

A nagy beteljesülés 2015. november 12-én történt meg, amikor az éves nőgyógyászati vizsgálaton félve, de megjelentem. Ott feküdtem a vizsgáló ágyon, előttem a nagy kép, hogy éppen hogy néz ki a méhem, meg a petefészkeim. Nézzük a bal oldalt: semmi. Teljesen tiszta. Egyre jobban dobog a szívem. És a másik? Nézzük már a másikat. Mondtam magamban. Szépen átmentünk a jobb oldali petefészekre. A Doktor Úr rám nézett, és azt mondta:

“Kata, az endometriózis teljesen eltűnt!” 

Szóhoz sem jutottam. Erre egyáltalán nem is voltam felkészülve. Aztán mikor felöltöztem, kezdett leesni.

Jézusom! Eltűnt a két ciszta! Felszívódott a két ciszta! Majdnem 5 cm-esek! Eltűntek! És nem kellett magam megműttetnem harmadjára is!

A Doktor Úr annyira megörült, hogy kijött a váróba, kezet fogott a Férjemmel, és gratulált neki.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, megírom a történetemet. Mert reményt és hitet akarok adni azoknak a Nőknek, akik endometriózisban szenvednek. Eldöntöttem, hogy megosztom azokat a felismeréseket, felfedezéseket, amiket vérrel-verejtékkel szereztem meg.

Véletlenszerű lenne ez az eredmény? – Nem hinném.
Könnyű volt nekem, mert nekem “csak” csokicisztám volt? – Akinek valaha is volt endometriózisa, és egy cseppnyi empátia van benne, az gyorsan vissza is szívja ezt a mondatot, mert a pokoli fájdalmak akkor is vannak, illetve lehetnek, ha “csak” csokicisztád van.
És habár ma még “csodaszámba” megy, hogy valaki műtét, hormonkezelés és szülés nélkül éri el ezt az állapotot, én mégsem csak a csodát látom benne, hanem a kemény munkát. Mert ezt én tudom, mi mindenen mentem keresztül, hogy eljussak idáig. A jéghegy csúcsa az eredmény, de a jéghegy alja, ami a felszín alatt van, az az, amit mások nem látnak. Hát ezt osztom meg Veled, kedves Olvasóm.

Hiszek benne, hogy csodák igenis léteznek. Hiszek benne, hogy mindannyiunkban ott a képesség arra, hogy változtassunk az életünk alakulásán. Hiszek benne, hogy nem kis porszemek vagyunk az univerzum végtelenségében, hanem végtelen teremtők. Csak nem mindegy, hogy tudatosan használjuk az erőinket, vagy tudatlanul.

 

Szeretettel ölellek,

Lux Boros Kata