Noha önmagunk megismerése életünk végéig tartó folyamat, és nem lehet rá elég időt és energiát fordítani, megfelelő önismeret nélkül úgy fogjuk életünket leélni, hogy csak sodródunk, csapódunk az élet kegyetlen hullámaival, és összességében egy felszínes, üres életet élünk.

Azért felszínes, és azért üres, mert nem tudod, ki vagy.
Nem tudod, miért vagy itt a Földön.
Nem tudod, milyen céljaid vannak.
Nem tudod, mit szeretsz, és mit nem szeretsz.
Nem tudod, mi motivál, mi az, ami cselekvésre késztet.
Nem tudod, miben vagy jó, nem ismered a gyengeségeidet.

Úgy éled le az életedet, hogy saját magadat nem ismered.

Nyilván ennek az állapotnak vannak árnyalatai, van, aki egy területet önmagán belül jobban ismer, van, amit kevésbé.

Én 28 évig így éltem, azért állíthatom ilyen bizonyossággal a fentieket.

28 évig éltem önmagammal úgy, hogy azt sem tudtam, mit akarok az élettől.
Azt sem tudtam, hogy mi az, amiben jó vagyok.
Bár a gyengeségeimről litániát tudtam volna írni, de hogy miben vagyok én jó? Hát semmiben.
Mi az, amit szeretek?

Fogalmam sem volt róla.

Élet az ilyen? Kérdeztem magamtól.

A legkevésbé sem az, amire vágyom, amitől boldog vagyok.

Az egész ott kezdődött, hogy nem szerettem egyedül lenni. Mindig mentem valahova, mindig voltam valakivel, valakikkel, mindig csináltam valamit. Egyedül akkor voltam, mikor aludtam, ezen kívül állandóan emberekkel vettem körül magamat.

Ha mégis úgy adódott, hogy egyedül kellett lennem, akkor végtelenül rosszul éreztem magam. Unatkoztam, nem találtam a helyem, depressziós lettem.

Ilyen időszak volt példának okáért 2008, azon belül is a két műtétem környékén. Így utólag visszanézve már mókásnak tartom az Életet, hogy pont így alakította, ahogy. Utólag már látom, hogy mi volt ezzel a célja.

De pont, amikor extrán kellett volna a támogatás, szeretet, társaság, valahogy nem volt mellettem intenzíven senki. Persze ott voltak barátok, édesanyám, de mindenkinek volt egyéb más dolga, zajlott az élet, én meg feküdtem otthon az üres lakásban egyedül, és azzal voltam elfoglalva, hogyan feküdjek az ágyamban, mert se oldalamon, se hasamon nem tudtam feküdni a hasamon levő sebek miatt. Háton is csak felhúzott lábakkal tudtam elaludni. Hú, kemény időszak volt ez, nem tagadom.

Aztán a második műtét után valami elkezdett megváltozni. A brutál mélypont után elkezdtem jól érezni magam egyedül. Már nem unatkoztam annyit, elkezdtem felfedezni, hogy milyen elfoglaltságok okoznak örömöt, mit csinálok szívesen. Nem a társaságot kezdtem újra feléleszteni, hanem elkezdtem Önmagam felé elindulni.

Azóta ezt olyan mesterfokra sikerült fejlesztenem, hogy ma már imádok egyedül lenni. Ha társaságban vagyok, azt is élvezem, de jobb szeretek magam lenni. Egy unalmas percem sincs. Ma már el sem bírom hinni, hogy én valaha is unatkoztam! Hogy lehet unatkozni ebben az életben, Jézusom!

Nagyot fordult velem a világ, és életem legszebb tapasztalatainak egyike, hogy elkezdtem meglátni Önmagamban a szépet, az értéket. Azért is értékelem ezt ennyire, mert tudom, milyen a másik oldal. Az önsanyargatás, az önbizalom, önbecsülés hiánya, hogy nem szerek a tükörbe nézni, nem értékelem az életemet, az elért sikereimet.

Ma viszont már tudom, mit akarok, azt is tudom, hogy bármire képes vagyok, mert most már tudom, hogy ott van bennem az az Erő, ami mindannyiunkban ugyanúgy ott van, csak észre kellett vennem.

És hálát adok az Égnek, hogy az endometriózis megtapasztalásával felébresztett. Mert ha erre nem ébredek, akkor addig fogok ezzel a betegséggel küzdeni, amíg meg nem hallom, mit akar az Élet üzenni vele.

Az endometriózisnak sokkal mélyebb jelentése és üzenete van számunkra, mint azt hisszük, ha egyáltalán hisszük. Nézzünk az események fátyla mögé, és hatalmas lehetőségeket fogunk találni.

Az Erő mindig ott van Velünk, akár észrevesszük, akár nem. A döntés pedig a mi kezünkben van, akár elhisszük, akár nem.

Szeretettel ölellek,

Lux Boros Kata
Életmód coach, vegán életmód szakértő, író