Amikor harmadjára jött az endometriózis, eldurrant az agyam. Olyannyira, hogy eldöntöttem, nem műttetem meg magam harmadjára is, mert ha lenne tartós eredménye, akkor értelme is lenne, így viszont értelmetlennek láttam, hogy kitegyem magam egy újabb műtétnek.

Azt hisszük, hogy áh, ez csak egy pikk-pakk műtét, laparoszkópia, 2 nap múlva jó esetben már mehetek is haza. Gyors felépülés, gyors varratszedés, aztán kész is. Aha. Én is ezt hittem, az első műtét előtt. Hát, aztán jött a hideg zuhany. Miután legalább egyszer megtapasztalja az ember, hogy milyen is műtétre menni, utána százszor is meggondolja, hogy akar-e az életben még egyszer kórházba feküdni. Persze, ha életveszély van, az tök más. De ha nem muszáj, akkor minek? Sok esetben brutális anyagi kiadás, de ez még a legkevesebb. Engem lelkileg viselt meg nagyon. Bár lehet, hogy én vagyok ennyire hiperszenzitív. Szóval, mivel tudtam, milyen a műtét, ezért mindenáron el akartam kerülni.

Így jött az a szakasz az életemben, amikor szó szerint széttúrtam az életemet. Az ösztöneimet követtem. Azt éreztem, hogy minden szeméttől, káros dologtól meg KELL szabadulnom. Azt éreztem, hogy ezek a dolgok belülről mérgeznek. És emellett pedig kellett az ellenpólus, a pozitív oldal. Kellett a nevetés, a pihenés, a vidám dolgok, a szeretteim, és mindenekelőtt az, hogy barátságot kössek Önmagammal. Nem volt könnyű. Ez az utolsó volt a legnehezebb. De rengeteget változtam ezen a téren is, és egészen jól haladok.

Szóval ebben a szakaszban elkezdtem önfejlesztő tanfolyamokra is eljárni. Kellett a segítség, a lendület, a motiváció. 2014 év vége felé olyan mélypontomon voltam, hogy azt éreztem, megakadtam. Esti meditációm előtt imába kezdtem, és kértem a Jóistent, hogy segítsen továbblépni. Elmondtam Neki, hogy jobb ember akarok lenni, és annyira vágyom rá, hogy élhető életem legyen önmagammal. Fejlődni akarok, küldjön valamit, valakit, aki segíteni fog nekem ebben. Erre megnyugodtam, mert éreztem, hogy meghallgat. Rá pár napra rátaláltunk egy üzleti tréningre. Mivel Férjem saját üzletet vezet, és akkoriban én is saját vállalkozásba akartam kezdeni, felkeltette az érdeklődésünket. Azonnal be is iratkoztunk egy 2 napos programra, ami mindig év elején van. A programot Pongor-Juhász Attila tartotta, és tartja is azóta minden évben. Ez pedig az Évindító Célkitűző edzőtábor. El is mentünk rá, és annyira durván jó volt, hogy beiratkoztunk további tanfolyamokra is. Így az éves coachingra is, ami egész 2015-öt felölelte.

És hogy ez hogy jön ide? Üzleti coaching? Úgy, hogy döbbenetesen tapasztaltam meg azt, hogy teljesen mindegy, hogy milyen területen akarsz fejlődni, az MINDIG Önmagad fejlesztésével, a szokásaid átalakításával, a negatív hiedelmeid (paradigma) pozitívra való felülírásával kezdődik. Itt is csodásan megmutatkozott, hogy amint belül, úgy kívül. Vállalkozókként és kezdő vállalkozókként ültünk ott, és a coaching első 4-5 alkalmával kb. egy szó nem esett üzletépítésről.

És mikről is tanultunk?

Hogyan csináljunk álmokból megvalósítható célokat
Hogyan tűzzünk ki és érjünk el célokat
Hogyan írjuk felül a negatív berögződéseinket, rossz szokásainkat
Hogyan osszuk be és védjük meg az időnket, hogyan döntsük el, hogy mit mikor csinálunk

Többek között ezek voltak azok a témák, melyek megalapozzák azt, hogy az adott területen milyen sikereket fogsz elérni.

Ezekért a tanfolyamokért kb. 2,5 millió Forintot fizettem, és nem hogy egy cseppet sem bántam meg, hogy ennyi pénzt nyomtam magamba, hanem életem egyik legmeghatározóbb fejlődéséhez járult hozzá.

2,5 millió Forintot fizettem így azért, hogy meghallgassam azt a történetet, amit azóta is mindig észben tartok. Utólag magamra ismertem a sztoriban, és most megosztom Veletek, mert szerintem nagyon tanulságos, és önmagunkra nézve elgondolkoztató. És szerintem abszolút igaz.

 A történet címe: A székely kutyája

Elmegy a székely férfi barátjához vendégségbe. Kellemesen üldögélnek az asztalnál, beszélgetnek, iszogatnak. A kandalló előtt ott fekszik egy hatalmas kutya, elnyúlva, mint a spagetti tészta, és néha-néha keservesen felvonyít. Egy darabig csendben figyeli a vendég, amit a kutya csinál, aztán nem bírja tovább, és megkérdezi vendéglátóját:

• Miér’ vonyít ez a kutya ilyen keservesen?
• Mer’ szögbe feküdt. – Feleli a barátja.
• És miér’ nem száll le róla?
• Mer’ nem fáj neki eléggé.

Annyian fekszünk valamilyen szögben, de mivel nem fáj eléggé, ezért nem állunk fel. Kicsit szúrja az oldalunkat, de még nem annyira, hogy odébb akarjunk állni. Inkább átfordulunk a másik oldalunkra, mert akkor kicsit késleltetjük a fájdalmat, mert ott még egyelőre nem fáj.

Hány ember él úgy boldogtalan házasságban, hogy azt mondja, áh, annyira nem vészes. Kényelmes, jó ez így. Közben azért, hogy elviselhető legyen az élete, csalja a párját. Vagy: hány ember éli úgy az életét, hogy szó szerint gyűlöl reggel felkelni, és csak azért kel fel, mert muszáj dolgoznia menni. Nem a munkával van a baj, hanem azzal, hogy olyan munkát végez a legtöbb ember, amit utál. Semmi lelkesedés, semmi motiváció. A pénz ugyanis sovány vigasz, a létfenntartás nem igazán tüzeli fel az emberek lelkesedését, ez érthető. De mégis. Azt hisszük, hogy ez így normális. Azt hisszük, hogy ez így a jó, hisz szinte mindenki így él körülöttünk. Azt hisszük, hogy az a normális, hogy úgy éljük le az életünket, hogy kínszenvedésnek éljük meg. Gondolj bele. A munkahelyeden töltöd gyakorlatilag a napod nagy részét. Ha pedig olyasvalamit csinálsz, amit utálsz, húha, nem irigyellek.

Én is csináltam, hány éven át próbáltam beilleszkedni! Egy normális munkahelyet találni. A leghosszabb munkahelyem 1 év 2 hónap volt. Eddig bírtam. Aztán annyira belefáradtam ebbe az egészbe, hogy azt mondtam, inkább leszek vállalkozó , mert úgy a saját magam ura vagyok, és így azt csinálhatom, amit szeretek! Ez be is jött, imádom, amit csinálok. Imádom az írást, imádom, hogy értéket teremthetek, hogy segíthetek másoknak egy boldogabb, egészségesebb életet élni.

És ugyanez igaz az egészségünkre is. Bizony, addig nem fogunk igazán változtatni az életünkön, a szokásainkon, az életvitelünkön, amíg nincs elegünk. Amíg nem csapunk az asztalra, és mondjuk ki azt, hogy ebből elég volt! Amíg nem döntünk úgy, hogy felállunk abból a nyomorult szögből.

Az pedig, hogy ki mikor áll fel, kinek mikor lesz igazán elege, az mindenkinél más. Van, aki műtét nélkül, van aki 1-2 műtét után, és van, aki még az 5-6-7. műtétre sem változtat. Nincs ezzel semmi gond, mert van, akinek az úgy jó. Van, aki abban hisz, és azt az utat próbálja. És hát mindenkinek más Útja van, más feladatottak, más elvégzendő és megtanulandó leckékkel.

A lényeg az, hogy TE tudd azt, hogy neked mi a jó. TE tudd azt, hogy TE mit akarsz. TE milyen irányba akarod terelni az életedet. Ez az egyedüli fontos. Az, hogy ki mit csinál, és ki mit gondol arról, hogy mi lehetséges és mi lehetetlen, az úgyis csak egy másik nézőpont, semmi több. És azért, mert az emberek 95%-a úgy él, ahogy, az nem azt jelenti, hogy Neked is úgy kell élned, ha az Neked nem okoz örömet, ha úgy TE nem vagy boldog. És aztán úgyis minden akkor fog megtörténni, amikor eljött az ideje. Ha készen állsz az új életszakaszra.

És hogy mi akadályoz meg minket abban, hogy az asztalra tudjunk csapni?

Mi akadályoz meg minket abban, hogy azt tudjuk mondani, ebből én nem kérek! ?

A kishitűségünk. Ami az önbecsülésünk és önbizalmunk hiányából fakad.
Az, hogy azt hisszük, nekünk ez a sorsunk.
Nekünk szenvednünk kell.
Mert annyira belénk van az nevelve, hogy rosszak vagyunk, büntetést érdemlünk.
És mivel azt hisszük, hogy rosszak vagyunk (mert nem vagyunk igazán tisztába az értékeinkkel, nem szeretjük magunkat, ezért nem állunk ki önmagunk mellett), ezért elfogadjuk ezt a büntetést.
És nem lépünk. Beletörődünk.
Már annyira elhisszük, hogy nekünk ez a sorsunk, hogy eseményekkel, élethelyzeteinkkel alátámasztjuk és igazoljuk azt, hogy nekünk miért is nehéz, és miért is nem tudunk változtatni.
Megmagyarázzuk, hogy mi miért nem tudunk változtatni. És ragaszkodunk hozzá.

Így viszont senki nem fog tudni nekünk segíteni. Amíg ragaszkodunk ehhez az állásponthoz, addig az áldozat szerepében is maradunk.

Nekünk kell először áttörnünk a saját falunkat, leengedni a bástyánkat, és befogadni az új információkat, új lehetőségeket hozó új nézőpontokat.

Nem könnyű ezzel szembesülni, tudom. Nekem nagyon nehéz volt. Felelősséget vállalni egyrészt, másrészt pedig változtatni. Bár az nagyban segített, hogy fűtött az „Ebből nekem elegem van!” energiája, és mindent félre tudtam tenni. De hogy könnyű lett volna, azt nem állítom.

Minden embernek van lehetősége változtatni, akármilyen kilátástalannak tűnik is a helyzete. Annyi élő példa van erre, gyönyörű. Imádom az olyan történeteket meghallgatni, amikor egy már sikeres, célját elért ember arról beszél, hogy honnan indult. Miken ment keresztül. Csak egy pár kedvenc élettörténetem: Luis Hay, Oprah, Joe Vitale, Steve Jobs, Neal Donald Walsch, és J.K. Rowling. Magyarországról pedig Szabó Péter és Pongor-Juhász Attila története is nagyon inspiráló. Ezek az emberek a saját példájukkal erőt, reményt, fényt adnak embertársaiknak. Példát mutatnak arra, hogy ne fogadjuk el azt, amivel nem vagyunk elégedettek. Mindig törjünk magasabbra, és soha ne hagyjuk annyiban. Ne kifogásokat keressünk, hogy miért nem tudunk az életünkön változtatni, hanem keressük meg azokat a megoldásokat, amiket alkalmazva kitörhetünk a jelenlegi helyzetünkből, és olyan életet élhetünk, amiben teljesnek érezzük magunkat. Küzdjünk, és ha el is esünk, álljunk fel, mert amíg dobog a szívünk, van remény.

 

Szeretettel ölellek,

Lux Boros Kata

 

Photo by Michael Mroczek on Unsplash

Photo by Toa Heftiba on Unsplash