Egy betegségre tekinthetünk büntetésként, de tekinthetünk ébresztőként, lehetőségként is. Mindkettő lehetséges, mi döntjük el, melyiket választjuk. A gyógyuláshoz vezető út persze nem sima. Egyszer azt érezzük, hogy micsoda egy szívás és szenvedés, amit most megélünk, máskor pedig meg tudjuk benne látni, hallani a nekünk szóló üzenetet. Sajnos az emberek többsége büntetésnek éli meg az életben velünk szembe jövő akadályokat. És a félelem miatt itt meg is ragadnak. Ezért lehet annyi sorsába beletörődött embert látni, és ez engem végtelenül elszomorít. Mert én is ilyen voltam. És tudom, mennyire fájó ennyire tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, áldozatnak érezni magam…
Azt látom, hogy 2 fő oka van annak, hogy az emberek a szenvedést választják. Mert a “beletörődöm a sorsomba”, az általában keserű, és nem egy örömteli kijelentés. Feladtuk. És csendben, láthatatlanul de szenvedünk.
1. OK
Sokszor az jelenti a legnagyobb gondot, hogy nem tudjuk, hogy HOGYAN fogunk kikeveredni ebből a nehéz élethelyzetből.
Mindig előre akarjuk látni az eseményeket, mert valahogy úgy biztonságban érezzük magunkat. És mivel egyáltalán nem látjuk, hogy hogyan lesz újra normális az életünk, + mindenhonnan csak azt halljuk, hogy az endometriózis így gyógyíthatatlan, úgy gyógyíthatatlan, tehát még a negatív oldal van ezerrel megerősítve, ezért erőtlenek, enerváltak leszünk, és könnyen feladjuk és keserűen beletörődünk, hogy áh, nekem ez a sorsom… Nekem együtt KELL élnem az endometriózissal. Ez pedig minden, csak nem örömteli érzés.
2. OK
A rendszernek sikerült elhitetni az emberekkel azt, hogy rosszak vagyunk, és aki rossz, az büntetést érdemel.
Van, hogy egy betegség formájában büntetjük magunkat, természetesen tudat alatt.
Az emberek többsége sajnos a szenvedést választja. De nem jókedvéből, hanem azért, mert azt hiszi, nincs ereje arra, hogy változtasson az életén. Az egész rendszer és a társadalom így van felépítve, mert így kellemesen irányíthatóvá és kezelhetővé válik a tömeg.
Óriási felismerés volt számomra, hogy nekem nem kell az életet szenvedve végigélnem. Mert valójában senki nem kényszerít rá. Az élethez való hozzáállásomat én magam döntöm el. Mert bár extrém negatív befolyásoltság alatt állunk, mégis a döntéseinket mi magunk hozzuk meg. Szabad társadalomban élünk, abban hiszünk, azt gondolunk, amiben és amit akarunk. Senki nem kényszerít minket, csak max. elhitet velünk valamit. De a döntést MI hozzuk meg. Ez óriási felszabadító élmény volt számomra.
Nincs olyan, hogy a szenvedés a sorsunk. A sorsunkat a döntéseinkkel mi magunk alakítjuk.
Nem erőtlen, kis nyüzüge, tehetetlen emberek vagyunk, akiknek semmi ráhatása nincs az életre. Éppen ellenkezőleg. Életünk, sorsunk alakítói vagyunk. Ehhez viszont egy másfajta szemléletmódra van szükségünk. És azt megváltoztatni nem könnyű. Ezért marad meg az emberek 95%-a inkább az “áldozat vagyok” szerepben. Csendben szenvednek, és az egész életet büntetésnek élik meg. Az emberek nagy része így él, és azt hisszük, hogy ezért ez a normális…Hiszen ha mindenki így él, akkor biztos ez a normális. Megyünk a tömeggel, a csordában, de egy idő után elkezdjük azt érezni, hogy azért itt valami nagyon nem stimmel…Ha ez a normális, akkor az emberek miért boldogtalanok?
Élet az ilyen? Tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen én is így éltem. Közel 30 éven keresztül. Az endometriózis megtapasztalása kellett hozzá, hogy rájöjjek, nekem az élet mást jelent. Lehet, hogy a társadalom, a rendszer azt akarja elhitetni, hogy az élet csak annyiból áll, hogy megszületünk, dolgozunk, családot csinálunk, megbetegszünk majd meghalunk. És ne is akarjunk ennél többet, mert az élet ennyi. És ha több is lenne, akkor meg se próbáld, mert úgyse érdemled meg, hogy Neked jó legyen… Ez robot üzemmód, nekem ez nem okoz örömöt. Mélyen éreztem, hogy az életünk jóval többet ér annál, semmint hogy az alapvető igényeinket, lészükségleteinket elégítsük ki. Hittem, hogy van küldetésünk a Földön, és mindenkinek van valamilyen kitűzött feladata, célja. De az biztos, hogy nem az, hogy robot módjára éljük az életünket. Rájöttem, hogy élvezni akarom az életemet, mert a Jóisten biztosan azt akarná, hogy boldog legyek!
Életem egyik legnagyobb felismerése az volt, hogy nekem nem kell előre tudnom, hogy hogyan fogok meggyógyulni. Mert fogalmam sem volt. Főleg úgy, hogy eddig mindenhol csak azt hallottam, hogy a csokiciszta nem tud magától felszívódni, és az endometriózissal együtt KELL élni.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan, de egyet tudtam: Én akkor is egészséges leszek! Maradéktalanul, tökéletesen, teljesen egészséges!
Nem fogadtam el azt, hogy az életem hátralévő részét gyógyszereken, betegségtudatban kelljen leélnem. Elképzelhetetlen volt ez a sivár jövő számomra.
A hogyan-t nem kell tudni. Egy dolgot kell tudni: MIT akarsz. És rendületlenül hinni benne, hogy azt el tudod érni. Képes vagy rá. Van benned Erő. Saját magad befolyásolod az életed alakulását, és most meghoztad életed egyik legfontosabb döntését:
Az életem értékes, és megérdemlem azt, hogy egészséges legyek!
Akármilyen sötét is a helyzet, jusson mindig eszedbe, hogy MINDIG, MINDENRE VAN MEGOLDÁS.
A lehetetlen nem más, mint valakinek a nézőpontja. Neked ezt nem kell elfogadnod. Higgy magadban, és mindig higgy abban, hogy a dolgok a legjobban fognak alakulni.
Ha felüti a fejét a kétség, ismételd el, és érezd át minden sejteddel a következő mondatot:
Még nem tudom, hogy hogyan, de eldöntöttem, hogy én az egészséget választom! Újra egészséges leszek!
És még valami: Drága, Neked nem sorsod a szenvedés. Csodálatos, megismételhetetlen, értékes Ember vagy. Minden jót megérdemelsz.
Szeretettel ölellek, mosolyogj ma is sokat abban a tudatban, hogy az élet csodálatos meglepetéseket tartogat Neked 💖
Lux Boros Kata