Van, hogy padlót fogunk.
Megesik, hogy olyan dolgok történnek velünk, melyek derült égből villámcsapásként hasítanak minket ketté.

Van, hogy kicsit, de van, hogy iszonyatosan nagyot koppanunk a földön.

Vagy történik valami, és az addig jól zajló, vagy jónak tűnő életed összeomlani látszik, vagy már régóta egy olyan helyzetben vagy benne, ami konstans stresszt, rossz érzéseket, gyomorgörcsöt okoz Neked. Ekkor egyszer csak eljön a pillanat, amikor eltörik a mécses, nincs tovább, lépned kell.

Ennek két verzióját ismerem: vagy magam változtatok, vagy az élet kényszerít rá, hogy változtassak. Az első a kevésbé fájdalmas, a második a gyakoribb. Az első esetben mi irányítunk, a második esetben kész helyzet elé vagyunk állítva.

Ha nem vesszük a lapot, ha nem változtatunk, akkor vagy jön egy betegség, vagy valakit, valamit elveszítesz, állást, barátot, házastársat, esetleg baleset ér, megsérülsz. Kirabolnak, leég a ház, bunkó emberek tömkelege lep el hirtelen, szinte akármi megtörténhet.  Attól függően, hogy mi az, amire felfigyelünk. Ilyenkor persze csőstül jön a baj. Bekerülünk egy negatív, lefelé tartó spirálba.

Mert az élet csendes tanítónk. Először finom jeleket küld. Aztán ha úgy nem térünk magunkhoz, jönnek a komolyabb jelek. Ha arra sem, akkor jön a még durvább és még durvább, egészen addig, amíg már annyira kisokkol minket, hogy egyszer csak azt mondjuk: “Hm, mi lehet az, amit nem jól csinálok? Miért kapom ezeket folyton?” Jó esetben. Mert hány ember éli le úgy az életét, hogy végigszenvedte, végignyomorogta, végigpanaszkodta, végig másokat hibáztatott, másoktól várta a megoldást, a kormánytól, az ellenzéktől, a munkáltatójától, a nyugdíjrendszertől, aztán persze az orvosoktól, a gyógyszerektől. Az emberek nagy része kívülről befelé él. Nem pedig belülről kifelé. Másoktól várják a megoldást, másoktól várják a boldogságot, nem önmaguktól. És így soha nem is tudnak se boldogok, se elégedettek lenni, mert mások irányítják az életüket.

Szóval csak ott ülsz a hideg földön, a koszban, porban, sárban. Akármilyen is a hely, ahol most vagy, semmiképpen sem olyan, ahol az ember jól érzi magát. Ahol szívesen elidőzik.

Mégis valamiért sokszor ott ragadunk a mocsokban. Elfelejtünk felállni. Annyira fáj a pofon, hogy azzal vagyunk elfoglalva, hogy mennyire fáj. Mennyire szomorúak, elkeseredettek, bánatosak vagyunk. Mennyire igazságtalan dolog az, ami most velünk történik. Mi rosszat tettem én, hogy ezt érdemlem? Miért, Istenem, miért velem történik mindez?

Mind e közben persze zajlik tovább az élet. Nincs ám megállás. Munka, gyerek, férj, barát, barátnő, tanulás, háztartás, evés, ivás, közlekedés, alvás, fogmosás, gondolatok miriádja, telcsizés, mozizás, és még sorolhatnám.

Ha akarnánk se tudnánk kilépni, vagy egyáltalán egy kicsit lassítani, hogy össze tudjuk szedni magunkat. Hisszük mi ezt.

Mert mindig van kiút. Mindig van lehetőségünk arra, hogy az életünket jobbá, egészségesebbé, boldogabbá tegyük. Mert van egy hatalmas kincs a kezünkben: a szabad akarat és a döntés ereje. Mert hála Égnek senki nem tartja a stukkert a homlokunknak, és kényszerítenek minket akárminek a megtételére vagy éppen nem megtételére. 

Ezt persze sokszor nehezen fogadjuk el, és ilyenkor jön a “Jó, de nekem hitelem van, muszáj güriznem”, vagy “otthagyott a párom, összetört a világom”. Vagy “Én nem engedhetem meg magamnak az egészséges kajákat, mert alig jövök ki egy hónapban.”

Nem azt mondom, hogy ezek nem problémák. Mondhatnám azt is, hogy az életben nem problémák vannak, hanem megoldandó helyzetek, de amikor az ember padlót fogott, akkor padlót fogott, kész pont. Azt sem mondom, hogy ne fájjon. Azt meg pláne nem, hogy a sz@rtengert kend be a kedvenc fagyi ízeddel, és kendőzd el, hogy áh, minden szép és happy, közben belül szenvedsz.

Vannak az életünkben nehéz időszakok, és igenis komoly fájdalmak, de rajtunk, csakis rajtunk áll, hogy meddig időzünk ebben a szakaszban. Általában addig húzzuk a szenvedéseinket el, amíg már annyira, de annyira nagyon fáj, már annyira szúrja a fenekünket a szög, amibe beleülünk, hogy nem bírjuk tovább elviselni. És persze mindenkinek más a tűréshatára, mindenkinek más fogalmai vannak a szenvedésről, a fájdalomról. Van, aki már annyira megszokta, hogy ő már úgy érzi jól magát, és ha éppen minden rendben van, akkor csak ki fogja hergelni valakitől vagy az élettől, hogy újra padlóra kerülhessen. Vagy egyszerűen nincs benne erő ahhoz, hogy felálljon. Így eshet meg az, hogy sokan sosem állnak fel.

Minél tovább szenvedünk, minél tovább vagyunk a gödörben, sajnos annál nehezebb kijutni. Ezért, ha már eljutottunk oda, hogy kicsit kitisztult az agyunk, ha már túl vagyunk a becsapódás okozta sokkon, akkor jobban tesszük, ha rögtön váltunk.

Ha éppen negatív spirálban vagyunk, és egyáltalán észrevettük, hogy ott vagyunk, és eldöntöttük, hogy nem akarunk negatív spirálban lenni, akkor el kell kezdenünk olyan dolgokat csinálni, ami örömöt okoz nekünk. Ami mosolyt csal az arcunkra, megnevettet. Legyen az egy jó film, egy jó beszélgetés egy kedves baráttal, férjjel, legyen az egy jó kis sportolás, meditálás, olvasás, egy meleg fürdő, mozi, lófrálás a természetben, egyszerűen akármi, amit szeretsz csinálni.

        

Minél többször csináljuk ezt, mármint minél többször kezdünk nevetni, lerelaxálni, ellazulni, annál inkább tudunk újra élni, és túllátni a saját problémánkon. Annál több erőnk lesz, és szépen lassan képesek vagyunk újra felállni.

És amikor felálltál, igazítsd meg a koronádat, és menj tovább 🙂
Soha ne add fel, mindig van kiút.

Szeretettel ölellek,
Lux Boros Kata, aki 2 hétnyi padlófogás után újra talpon van 🙂 <3