Régóta nem írtam, tudom. A mai bejegyzés egy vallomás is egyben. Nehéz időszak van a hátam mögött, amire majdnem a házasságom ment rá. Próbáltam többször írni Nektek, de olyan mélyen voltam, hogy semmi ihletésem nem volt. Egyszerűen nem ment. Nem panaszkodni akarok, csak megosztani Veled a jelenleg bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de igyekszem egyszerűsíteni. Amolyan szemelvények ezek. 

1. Az endometriózis okozta változásokról…

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én, az endometriózissal töltött 8 évem alatt rengeteget változtam. Az életem gyökeresen változott meg. Az egy dolog, hogy a felszínen is, de a változást leginkább belül éreztem, és érzem a mai napig.

Változott az étrendem, változott a környezetem, más országban élek, változott a baráti, ismerősi köröm. Változott az önmagamhoz való viszonyom, így az önbecsülésem, önbizalmam, amivel iszonyatos gondjaim voltak. Nem mondom, hogy már tökkkkéletes, de klasszisokkal élhetőbb az életem. Az élethez való hozzáállásom változott. Tudok nemet mondani olyan dolgokra, amiket nem akarok, nem okoznak örömöt úgy, hogy közben nem érzek lelkiismeretfurdalást, és nem érzem rosszul magam. Ez óriási szó egy olyan embernek, aki kényszeresen mindig mindenki más jólétével van elfoglalva, és önmagát mindig a sor legvégére teszi. (Lehet, hogy tudod miről beszélek?) Sokkal több időt töltök önmagam fejlesztésével, olyan tevékenységekkel, amik örömöt okoznak. Szeretem és elfogadom a testem és önmagam. Ez pár évvel ezelőtt nekem elképzelhetetlen volt.

És ami hatalmas eredmény az életemben, és hiszek benne, hogy ez pedig a fent leírt változások egyenes arányú következménye, eltűnt az endometriózis a szervezetemből. És honnan tudom ez? Hogy lehetek ilyen biztos benne?

Nos, ennek vannak jelei. Amellett, hogy évente legalább 2-szer járok orvosi vizsgálatokra, érzem, hogy jól vagyok. Az endó nekem nagyon fájdalmas volt. Nem tudtam leülni, mert iszonyat nyilalló fájdalom hasított belém. A havi ciklus pokolian fájt. Több cataflamon éltem. Ez már nincs. Semmilyen fájdalmam nincsen. Se együttlét közben (ami szintén pokolian fájt), se havi ciklusnál. Amikor megjön, annyi van, hogy kicsit fáj a derekam, fáradékony vagyok, lassú. De olyan, hogy kiszakad a méhem mindjárt, már nincs. Olyan, hogy időben megjöjjön, régen, áh, felejtsd el. A legváratlanabb helyzetekben, totál össze vissza, jó hosszan elhúzódva… Ismerős? Ez már nincs. Olyan szinten beállt a mensesem, hogy teliholdra jön meg. Ahogy azt a természet diktálja. Jó, van, hogy telihold előtt pár nappal, na. Ezek számomra elképzelhetetlen dolgok voltak korábban.

És ez így nagyon egyszerűnek tűnhet, mármint hogy én tulajdonképpen csak annyit csináltam, hogy megkerestem az endó gyökerét, és azt hoztam helyre, nem fogadtam el, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, hogy túlláttam a testemen, és a TEST-LÉLEK-TUDAT hármas egységét hoztam újra harmóniába, és lehet, hogy egy egyszerű felcöccenéssel azt mondja valaki, hogy na ja, persze! Ezt a hülyeséget! Én ezt nem hiszem el, hogy ennyi lenne az egész! És egyébként is, neked könnyű, mert nem volt bélendód, neked csak, CSAK csokicisztád volt, az egyébként sem olyan gáz….

És oké, semmi gond, megértem a helyzetedet. A mi helyzetünk mindig a legfájóbb. És nem is akarlak Téged semmiről meggyőzni. Én azoknak mesélek, akiket érdekel egy olyan Nő története, aki műtét, gyógyszeres hormonkezelés és szülés nélkül oldott meg egy megoldhatatlannak bélyegzett élethelyzetet. Akik nyitottak, és hisznek abban, hogy van Lélek. Akik hisznek abban, hogy nem csak ez a felszíni, materiális világ van, hanem vannak szemmel nem látható energiák, például szeretet, béke, boldogság, vagy éppen harag, félelem, düh, gyász, amik bizony hatással vannak ránk, testi szinten is. Azoknak mesélek, akik szeretnének egy kicsit hinni, reménykedni, és nem akarják az életüket ezzel a betegséggel tölteni.

És nyilván senki nem akar TUDATOSAN beteg lenni. Nem arról van szó, hogy direkt élvezzük, hogy betegek vagyunk. Nem. Sokszor bizony TUDAT ALATT okozzuk önmagunknak a betegségeket. És ezt elfogadni sem könnyű. Belátni. Tenni ezért pedig nap nap után, kitartóan, na az meg aztán. De nem lehetetlen. Igenis lehetséges. 

2. Eközben a színfalak mögött…

Azok, akik ismernek, tudják, hogy én egy szerény, visszahúzódó, eléggé magának való introvertált ember vagyok, és sokszor nagyon nehezemre esik önmagamról beszélni. Mindemellett hihetetlenül érzékeny lelki világom van. Amióta a blogot írom, megírtam a könyvet, sokszor mások adnak erőt, hogy írjak, mert szerintük szükség van rá, szükség van a megélt tapasztalataimra. Hogy beszéljek róla, mert ebből sok Nő tud erőt meríteni. Mert sokszor érzem azt, hogy csak a levegőbe írok 🙂

Plusszba még sokan támadnak is, amiért ilyen nyíltan és őszintén beszélek. Nem mindenki fogadja örömmel egy gyógyult Nő példáját. A tudatalattinkban rejtőző fájdalmak, félelmek, reményvesztettség, a frusztrációnk sokszor nagyon csúnya formát és kommunikációs megoldásokat tud eredményezni.

Ezt csak azért mondom el Neked, hogy lásd, küzdök én is. A saját félelmeimmel, sérelmeimmel. Nem kell rám irigykedni, vagy azt mondani, hogy jah, neki könnyű, mert nem, nem könnyű. Mindannyiunknak megvan a maga kis puttonya, halad mindenki a maga útján, de senkinek nem könnyű. Iszonyatos munkám van önmagamban, ebben a 8 évben. Csak mivel nem beszélek sokat erről, kívülről úgy tűnhet, hogy én valami nem is tudom micsoda vagyok.

És lehet, hogy a mondandóm csak keveseket érint meg, de akkor Nektek, keveseknek írok. Bízom benne, hogy hasznosnak találjátok az írásaimat. Nyugodtan írhattok nekem, lehet engem biztatni 🙂 Vagy írjátok meg, mire vagytok kíváncsiak, miről olvasnátok szívesen. Mindennemű visszajelzést nagyon nagy örömmel olvasok mindig, és végtelenül hálás is vagyok mindenkinek, aki megkeres. Mindig nagy örömmel olvasom soraitokat, ha írtok nekem, és megtiszteltek a történetetekkel, jó híreiteket, vagy éppen szomorúságotokat megosztjátok velem. Köszönöm <3

3. A gyógyíthatatlanság margójára…

Lehet, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint én továbbra is gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem célom senkit meggyőzni az egészségi állapotomról. Bár minden orvosi papírom megvan, ezeket szívesen megosztom, aki nem hiszi el, hogy ez lehetséges. Nekem bőven elég az, hogy évek óta nincs fájdalmam, a mensesem időben megjön, fájdalom nélkül, évek óta jól vagyok. Nem azért beszélek a magam mögött tudható betegségemről, hogy lebombázzam az endometriózist körbelengő tévhiteket, félretájékoztatásokat, nem célom az orvosoktól elvenni a kenyerüket. Fontosak a műtétek, de sajnos komoly szerepet játszanak bizonyos orvosok abban, hogy a beteg nem kap teljes képet a gyógyulási lehetőségekről.

Én egyszerűen csak azért írok, hogy kiírjam magamból a megélt, valós tapasztalataimat, és ezzel erőt tudjak Nektek adni a saját utatokon. Hiszek benne, hogy az endót nem elég felszínen kezelni, bizony mélyebbre kell ásni, és több oldalról megközelíteni. Ebben hiszek, és erről írok. Ennyi az egész.

Leragadtunk ott, hogy az endó gyógyíthatatlan. Súlyos kijelentés ez. Mert elhisszük. Ha elhisszük, eleve úgy állunk hozzá, hogy ÁH, hát a DOKTOR ÚR azt mondta, hogy ezt nem lehet gyógyítani. Mi hiszünk az orvosoknak. Amit az orvos mond, az szent és sérthetetlen. Ami egy részről rendben van, másrészről nincs rendben. 

De nem az orvosok a hibásak ebben. Az egész rendszer a hibás. A modern orvoslás és mi is hibásak vagyunk.

A modern orvoslás a felszínen zajlik. Nem keresi a betegségek gyökerét, nem a mélyen, a betegséget okozó OKOT gyógyítja, hanem leragad a felszínen. Ezzel eltüntetjük az eredményt, de nem szüntetjük meg az eredményt kiváltó okot. Éppen ezért ragadhatunk le ott, hogy a modern orvostudomány által ismert jelenleg elérhető tudás szerint az endometriózis gyógyíthatatlan. Igen, azon a szinten. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem gyógyítható. Csak nincs meg a teljes kép. A teljes képnek csak egy szeletkéjét paszírozzuk; ilyen műtéti módszer, olyan gyógyszer. De a lényegről, A LÉNYEGRŐL nem beszél. És emiatt Nők milliói vívódnak, szenvednek, tehetetlenül sodródnak az egészségügyi ellátás végeláthatatlannak tűnő reménytelenségével. Mert az endó ilyen. Reménytelen küzdelemnek tűnik. Hiszen gyógyíthatatlan…ördögi kör.

És mi hol vagyunk ebben a ‘hibásak’?

Mert a célunk nem az, hogy elkezdjünk másokra, vagy önmagunkra mutogatni, hogy de mert az orvostudomány, vagy én vagyok a hibás! Ő tehet róla, hogy én még mindig beteg vagyok, és nem tudok meggyógyulni. Aki ezen az úton jár, komoly keserűségekre számíthat. De eredményre kevésre. Én úgy döntöttem, más utat választok. Nem másokra akarok mutogatni, mert attól nem haladok előre. És emellett még sz@rul is érzem magam.

Szóval mi ott hibázunk, hogy mi nem tesszük oda magunkat eléggé. Ez persze egy folyamat, és mindennek megvan a maga helye és ideje. Van, aki az első műtét után kap észbe, van, aki a második után, de van, aki még a 6. után sem. Kinek hol telik be a pohár.

El kell azt fogadnunk, hogy senkit nem lehet felelőssé tenni a mi állapotunkért. És a célunk nem az, hogy magunkat marcangoljuk, hogy mi betegítettük meg magunkat. A legkevésbé sem! Mások segíthetnek nekünk a gyógyulásunkban, de ha mi tudat alatt szabotáljuk a saját egészségünket, akkor nincs az az orvos, aki meg tudna minket gyógyítani. Nincs az a milliós, profi, csili-vili körülmények között végzett műtét, nincs az az orvosság, ami hosszútávon segíteni tud.

És ez a fordítottjára is igaz lehet.

4. Kérdések sora…

Nem lehetséges az, hogyha elkezdjük felvállalni a felelősséget önmagunkért, ha végre levesszük a fókuszt a külvilágról, ha végre elkezdünk magunkra odafigyelni, ha végre abbahagyjuk azt, hogy másoktól várjuk a megoldást, ezzel másokra helyezzük a felelősséget, ha végre észrevesszük és komolyan vesszük, hogy van egy Lelkünk, van egy Elménk, ami ugyanúgy képes megbetegedni, mint a testünk, ha észrevesszük, hogy a beteg Lelkünket, a beteg Elménket is el kell kezdenünk meggyógyítani, szóval nem-e lehetséges, hogy akkor viszont nem feltétlen van szükségünk a hagyományos orvosi megoldásokra? 

Ha hiszünk abban, hogy a testünk egy csodálatos gépezet, ha meghalljuk a testünk segélykiáltását, ha helyreállítjuk a szervezetünk tökéletes védekező képességét, akkor nem-e lehetséges, hogy elkerülhető lenne ez a rengeteg fájdalom, szenvedés, könny, tönkrement emberi kapcsolatok, széthullott álmok?

Azért beszélek a betegségemről, hogy kezdjünk el kérdéseket feltenni.

5. A legnagyobb hiba, amit elkövettem…

Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Nem hittem magamban. Mélyen, legbelül. Mert így vagyunk programozva. Születésünk óta a társadalom, az iskola, a szüleinktől, nagyszüleinktől, felmenőinktől hozott paradigmák, hiedelmek azok, amik bennünk tovább élnek. Úgy vagyunk programozva, hogy mi kicsik vagyunk. Nekünk küzdeni kell az életért, és ha egy kicsit jobb élet fénye csillan meg előttünk, mi nem hisszük el, hogy azt megérdemelnénk. Mert bűnösök vagyunk, mi Nők, főleg! Mert ugye Éva tehet mindenről, ő miatta lett kiűzve az ember az Édenből.

Hiszek benne, ha lehántjuk ezeket a mélyen bennünk rejlő, nem kimondott, jó alaposan elrejtett kódolásokat, akkor bizony csodákat fogunk tapasztalni az életünkben.

Az én esetemet sokan csodának tartják. Én viszont nem tartom magam orvosi csodának.

Viszont hiszek benne, hogy vannak csodák. Az egész élet egy csoda. Minden lélegzetvételed egy csoda. Hogy itt lehetsz, Női testben, csoda. És nem úgy nőttünk fel, hogy nagyon divat lett volna a gyerekeket pozitív megerősítésekkel támogatni, dicsérni, (mert ha megdicsérem a gyereket, akkor még beképzelt lesz nekem! – Ez egy GIGA-MEGA HÜLYESÉG, és tökéletes módszer arra, hogyan gyártsunk önbizalom és önértékelésben hiányos embereket, akik majd felnőtt korukra robot módjára hisznek el mindent, amit neki és róla állítanak – lásd: te bizony gyógyíthatatlan beteg vagy.) Emellett pedig ha hibázol, na annak jó alapos hangsúlyt kell tenni! Kevés dicséret, a hibák folytonos kihangsúlyozása. Ismerős ez Neked?

A másik legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy mástól vártam a megoldást. Az elején próbáltam azt is. Mentem én a műtétekre, mint a kisangyal. Szedtem én a hormont. Szülni azért azt nem, mert nem volt hova. Tehát csináltam, amit tudtam. Hát nem jött be.

És ekkor kapcsoltam. És miután kapcsoltam, jöttem rá arra, hogy nem a felszínen van a megoldás, hanem mélyen. Hittem benne, hogy meg fogok gyógyulni. Nem tudtam, hogyan, csak hittem benne. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel küzdöttem. Minden lehetséges dolgot kipróbáltam. De rájöttem, hogy nem elég önmagában a diéta változtatása, nem elég, ha többször járunk tornázni, nem elég, ha többet pihenünk, nem elég, ha kivesszük a stresszt az életünkből, hanem a szívünket kell meggyógyítani. Az eltemetett fájdalmainkat. És ezt az önmagunkba vetett hitünk, bizalmunk erősítésével, a hiedelemrendszerünk felülvizsgálásával tudjuk támogatni.

Nem orvos és műtét ellenes vagyok. De nem lehet a megoldást ezen a szinten várni. Minden Nő, aki az endóból kigyógyult, belül is rendezte a sorait. Csak ezt nem látjuk, hacsak nem beszélünk róla. Az egy dolog, hogy kívül mi történik, de soha senki szívébe és gondolataiba nem látunk bele. Azt csak mi magunk ismerjük, és így mi magunk vagyunk önmagunk meggyógyítói.

A megoldás a Te kezedben van.

Szeretettel ölellek <3
Lux Boros Kata