Amikor 10 évvel ezelőtt ilyenkor már túl voltam a második műtétemen, egy kisebb paksaméta orvosi papírom gyűlt össze. Mivel ez is hivatalos papírnak minősült nálam, ezeket szépen eltettem. Persze jó mélyre a fiókban, hogy még véletlenül se akadjon a kezembe.

Ez a dosszié azóta is megvan. Egyik nap pakolásztam a cuccaim között, és a kezembe akadt. Meglepődtem azon, amit láttam. Erre a dossziéra, rögtön az elejére ugyanis azt írtam: EGÉSZSÉGES VAGYOK!!! 🙂

Visszagondoltam, hogy mikor is írtam ezt rá? Hogy is volt ez az egész?

Aztán rájöttem, hogy ezt nem is a második műtét után írtam rá, hanem akkor, amikor harmadjára is diagnosztizálták az endometriózist. Ekkor pedig még ott volt 2 db csokoládé petefészek ciszta, és iszonyatos fájdalmaim voltak, nem csak menstruációkor, hanem egy székre nem tudtam úgy leülni, hogy ne hasogatott volna belém a fájdalom.

Tehát fizikailag nem igazán éreztem magam egészségesnek.

Mégis, mikor eldöntöttem, hogy én újra egészséges leszek, és ha törik, ha szakad, én akkor is újra egészséges leszek, mert ha ez a semmiből elő tudott jönni, akkor biztosan van rá mód, hogy ugyanígy vissza is fejlődjön (és ne újuljon ki újra), akkor az elmémben elkezdtem egy egészséges énképet kialakítani. Elképzeltem, hogy milyen az, amikor én egészséges vagyok. Részletes képet alkottam róla, mit csinálok, hol vagyok, hogy érzem magam, hogy nézek ki. Ezt a képet pedig minden nap felidéztem, és éreztem, hogy tényleg újra egészséges vagyok. És hált is adtam azért, hogy én meggyógyultam!

Úgy tettem, mintha a gyógyulásom már a múlt lenne. 
Mintha már tényleg meggyógyultam volna. 

És hogy miért működött?

Azt kell tudni az elménkről, hogy két részre osztható: van a tudatos, és van a tudat alatti elménk.

A tudatos elménkkel tervezünk, gondolkozunk, célokat tűzünk ki. Viszont ha a tudatalattinkban levő hiedelmek, érzelmek nincsenek összhangban a tudatos elménkkel kitűzött céljainkkal, vágyainkkal, gondolatainkkal, akkor saját magunkat fogjuk hátráltatni, szabotálni a céljaink elérésében.

A tudat alatti elméről azt tudjuk már, hogy nem képes különbséget tenni valóság és képzelet között. A tudatalatti elme végrehajtja az utasításokat, nem mérlegel.

Tehát ha egész gyerekkorunkban azt hallottuk, hogy rossz vagy, béna vagy, ügyetlen vagy, nem vagy jó matekból, nem vagy tehetséges testnevelésből, lassan gondolkozol, akkor ezek a hiedelmek a tudatalatti elménkben szépen elraktározódnak, és ezek a mások által belénk táplált hiedelmek fogják nagyban meghatározni a saját felnőtt kori tapasztalásainkat. A tudatalatti elmének minél többször ismételsz el valamit, az egy idő után gyökeret fog vetni, és az fog uralni.

Ez persze elég ijesztő tud lenni, hiszen ezt az érzést mindannyian tudjuk, milyen. Hogy próbálunk változtatni az életünkön, de valamiért nem sikerül. És nem értjük, hogy miért. A hosszú évek alatt jöttem rá arra, hogy a tudatalatti elmémbe betáplált “Nem vagyok elég jó” hiedelem, paradigma az, ami a saját sikereim akadályozója. A nem vagyok elég jó érzéshez pedig egy jó adag bűntudat is társult. Bűnösnek éreztem magam.

Persze nem az a célunk, hogy haragra gerjedjünk, és elkezdjünk mérgesek lenni szüleinkre, tanárainkra. Lehet, hogy egy ideig azok leszünk, ez végül is teljesen normális.

Ebből a fázisból kilépve rájövünk majd, hogy nem haragudhatunk rájuk, hisz ők is az akkori tudásuk szerinti legjobbat akarták nekünk. + minden egyes embernek vannak sérülései, kinek ez, kinek az.

A felnőtt létünk csodája, hogy mi uraljuk a saját életünket, és hatalmunkban áll bármilyen élethelyzeten, szituáción változtatni, ha abban nem érezzük jól magunkat. És ezt bizony senki mástól nem is várhatjuk el. Saját magunknak kell változtatnunk, ha változást akarunk az életünkben megtapasztalni.

A tudatalatti elménkbe betáplált negatív, önkorlátozó hiedelmeken is ugyanúgy tudunk változtatni, ahogy az bejutott: ismétléssel. Most azonban TUDATOSAN olyan dolgokat kell ismételgetnünk magunknak, amiket akarunk. Amit szeretnénk elérni. Amilyenek szeretnénk lenni. Amitől jól érezzük magunkat.

Teljesen mindegy, hogy az mennyire irreális, annyira legyen irreális, hogy azért még tudj benne hinni. Olyan képet kell választanod magadról, amiben tudsz hinni. Mert ha nem tudsz benne hinni, akkor csak frusztrált leszel tőle, és az nem jó. Nem kell akkorát ugrani. Csak épp akkorát ugorj, ami lelkesít, amitől jól tudod magad érezni. Amire ha rá gondolsz, azt mondod: “De jó lenne, ha…” És ábrándozni tudsz róla.

Minél többször.

Én ezt csináltam.

Amikor harmadjára kijött az endó, és miután eldurrant az agyam, hogy én nem fogom úgy leélni az életemet, hogy közben gyógyíthatatlan betegnek vagyok bélyegezve, nos, kiléptem az ismeretlenbe, léléptem a kitaposott ösvényről, és elkezdtem azt csinálni, ami jól esett. Amitől jól éreztem magam. Ez teljesen ösztönös volt nálam. Voltak ingerek, mint pl. a Titok című könyv. Nagy inspirációt adott. De valójában nem tudtam, hogy ennek milyen eredménye lesz. De ezzel nem is foglalkoztam. Csak a jó érzés érzésére koncentráltam. Sokat pihentem, sokat aludtam.

És egy idő után mindennapossá vált a hálaadás is, az egészségemért.

Ekkor volt az, hogy ráírtam nagybetűkkel az orvosos mappámra ló nagy betűkkel, hogy egészséges vagyok. Programoztam az agyam. Hogy amikor erre a mappára ránézek, akkor is az jusson eszembe, ahova el akarok jutni, ne pedig az a sok fájdalom és szenvedés, ami már mögöttem volt. Oké, pokoli volt az egész, de nem akarok ezen rágódni, hogy én mennyit szenvedtem akkor. El akartam engedni. És tovább lépni. Egy egészséges, boldog jövő felé.

Ez pedig sok kis apró lépésből állt.

Egy ház is sok ezer téglából épül fel, amit egyesével raknak szépen a helyére.

Soha ne becsüljük le a kicsinek tűnő tetteinket, gondolatainkat, mert ezek alkotják meg a valóságunkat.

Ez a tudat néha ijesztő, de amikor ezen túljutunk, fantasztikus csodákat tapasztalhatunk meg.

Szeretettel ölellek, mosolyogj ma is sokat!
Lux Boros Kata

Photo by ALP STUDIO on Unsplash