Az endometriózis egy óriási pofára esés. Te csak szépen éled az életed, tök gyanútlanul, sőt, még lehet, hogy abban a hitben is, hogy ennyire jó még soha nem volt az életem, és egyszer csak a tested behúzza a vészféket. Kicsit olyan, mintha mennél előre egy úton, aztán egyszer csak felkenődsz egy láthatatlan falra. Totál váratlanul ér, és te a fájdalomtól, a falról visszapattanva ott ülsz a földön.

Minden, ami addig normális és természetes volt, elkezd megváltozni. Átértékelődni. Más dolgok lesznek fontosak. Aztán azon veszed észre magad, hogy az élted romokban hever. Ha nem kívül, akkor belül. Teljes összeomlás, teljes elveszettség, reménytelenség, hogyan lesz így tovább érzése…

Mindannyiunk életében eljön egy ilyen pillanat. A régi elmúlása, és egy új élet lehetősége. Ezek az események embert próbálóak. Senkinek sem könnyű. Mert van, akinek nem betegség formájában kell önmagára találnia, hanem a karrierjének, a családjának a krízisével, összeomlásával. Sok ilyen helyzetet fel tudnánk itt sorolni, de tudod, hogy mire gondolok. Ez persze nem feltétlen azt jelenti, hogy az lesz a vége, hogy otthontalanként végezzük az utcán, vagy azt, hogy mindenképpen válás lesz a kapcsolat vége. Millió és egy megoldási lehetőség van az ilyen krízis helyzetek megoldására.

Sokat gondolkoztam, hogy mi értelme van ennek. Mármint annak, hogy miért kell az embereknek ennyit szenvednie. Mi az értelme a szenvedésnek? Egyáltalán mit jelent az, hogy szenvedni? Persze sok válasz adható erre a kérdésre. Amit nekem tanított az endometriózis az az, hogy a rossz megtapasztalása nélkül nem tudjuk, hogy milyen is a jó állapot. A betegség megtapasztalása nélkül sokszor nem értékeljük az egészség állapotát. Mert ugye azt ingyen kaptuk a Jóistentől. Azért nekünk semmit nem kellett tenni, hogy egészségesek legyünk. Amit pedig ingyen kapunk, azt bizony nem értékeljük. Na de azért már tenni kell, hogy az elvesztett egészségünket újra visszanyerjük! És az nem gyalog galopp. Sok könny, felszínre kerülő eltemetett fájdalom, szomorúság, kemény munka, kitartás előzi meg a sikert. Kinek mit kell megtanulnia az adott feladatból.

Az endometriózis megtanította nekem azt, hogy az életben magától értetődő dolgoknak van a legnagyobb fontossága; a szeretteink, az egészségünk, Önmagunkkal való szeretettel teli, harmonikus kapcsolatunk, az életünk értelmének keresése, vagy éppen egy idegentől kapott kedves gesztus, egy nem várt mosoly, ölelés, mások segítése, legyen az ember, állat, vagy éppen a környezetünk, a természet, az otthonunk védelme, széppé, egészségessé, bőségessé varázsolása. Ezek a dolgok a fontosak. Az igazán fontosak.

Az endometriózis tanított meg arra, hogy nem kell attól félnünk, hogy az életünkben lesznek nehézségek. Mert nagy valószínűséggel lesznek. Ha ezt tudjuk, akkor minek féljünk tőle  Hiszen azért vagyunk itt a Földön, hogy fejlődjünk, tanuljunk. Bár ezeket a szavakat nem igazán szeretem ebben az értelemben használni, mert abban hiszek, hogy nekünk nem tanulnunk kell, hanem felismernünk. Újra rájönnünk. Hiszen minden bennünk van. Végtelen, csodás dolgokra képes Lények vagyunk. Lelkek. A lélek pedig örök, bölcs, és mindent tudó. Nincs mit tanulnunk, de az élet forgásában elfelejtettük, hogy kik is vagyunk valójában.

Egy ilyen krízis helyzet, egy összeomlás pedig nem azért van, hogy szívasson minket az élet, hanem azért, hogy újra emlékezzünk. Ráismerjünk a bennünk rejlő erőre. Ráismerjünk önmagunkra. Felismerjük azokat a dolgokat, amik igazán fontosak. Kiszortírozzuk az életünkből azokat, amik egyáltalán nem fontosak. Amik és akik visszahúznak minket. Amik megakadályoznak minket abban, hogy valóban szárnyalhassunk. Ezek a dolgok/emberek nem gonoszságból húznak minket vissza. Ezek tesztek, kis jelzőtáblák, amik szintén azért vannak, hogy minket még nagyszerűbbé tegyenek.

Valójában minden megélt krízishelyzet magában foglalja a ragyogás, a felemelkedés, a siker csíráját. Minden.

Csak, hogy említsek Neked egy személyes példát.

Életem egyik legnehezebb feladata volt megtalálni azt, hogy mi a jó abban, hogy Apu meghalt. Iszonyatosan morbid ez a kérdés, tudom. Mi lehet jó abban, hogy Apa nélkül nőttem fel? Ez a gondolat egyáltalán hogy merülhet fel?

Tudom. Én is ki voltam bukva. Évek kellettek.

És tudod, azért tettem fel magamnak ezt a kérdést, mert így tudtam elviselhetővé tenni a fájdalmat. A hiányát azzal próbáltam pótolni, hogy elkezdtem a pozitív oldalt nézni. Mivel a dolgon nem tudtam változtatni, az eset megtörtént. De a 30 éven át tartó mardosó fájdalmat már ismertem. És túl akartam lenni rajta. El akartam engedni. Mert éreztem, hogy Apu is azt akarja, hogy legyek boldog, és ne sirassam már annyit.

Az évek keresése után megtaláltam a választ. És ezzel Aput is megtaláltam, bent, a szívemben, egész lényemben. Elmúlt a fájdalom. Elmúlt a magány. Érzem, tudom, hogy 0-24-ben velem van. De nem kívül, mint egy lebegő szellem. Nem. Ott van bent a szívemben. Ott van minden egyes szívdobbanásomban. És a szívdobbanásaim közti csendben is. Ott van bent, az ereimben. A hajamban, az ujjaim hegyében, a sejtjeim legbelsejében. Minden atomomban, protonomban, vércseppemben és leheletemben, a lelkem legmélyén ott van az Édesapám. Mert egyek vagyunk. Csak a testünk miatt hisszük azt, hogy különállóak vagyunk. A testünk elhatárol minket. Emiatt azt hisszük, hogy vagyok én, vagy te, és a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ez nem igaz.

Mind egyek vagyunk. Egy egészet alkotunk. Ember, állat, természet, Földbolygó, az Univerzum, mind-mind egyek vagyunk. És mindannyian hatással vagyunk egymásra.

Ha ennek tudatában vagyunk, akkor a saját és a környezetünk életét is szebbé, jobbá, egészségesebbé tudjuk varázsolni.

Ezt a felismerést pedig az endometriózisnak köszönhetem. Ha ez nincs, akkor nem akarok túljutni Apu elvesztésén. Ha nincs az endometriózis, nem valószínű, hogy ilyen intenzíven kezdtem volna el a válaszok után megszállottan kutatni. Az endomeriózis volt az, ami bár komoly pofára esés volt az életemben, mégis életem eddigi legcsodálatosabb ajándékát adta.

Visszakaptam Apukámat, egy egészen más szinten.
Visszakaptam az életemet, egy egészen más szinten.
Visszakaptam az egészségemet, egy egészen más szinten.

Fájdalmas volt, de soha nem cserélném el ezt a megtapasztalást, mert akkor nem lennék az, aki most vagyok.

Néha bizony el kell esnünk, hogy megtanuljunk repülni.

Szeretettel ölellek, mosolyogj ma is sokat, mert akármilyen nehéz időszakon is mész keresztül, a mosolyoddal egy kicsit mindig jobbá teheted a napodat. Mosolyogj!

Lux Boros Kata