Halottak napja egy olyan nap az életben, ami mindannyiónkat érint. Ez az a nap, amikor elmélyedünk magunkban, ki-ki a maga módján. Kimegyünk a temetőbe, vagy gyújtunk egy gyertyát, megemlékezve a számunkra fontos emberekről, akik már nincsenek velünk.
Az én életemben ez a nap két dolog miatt is fontos.
Amellett, hogy szeretett nagyszüleim, dédszüleim, és általam nem ismert felmenőimről is megemlékezek, ezen a napon legfőképp Édesapámra gondolok sokat. Édesapám akkor költözött a Mennyországba, amikor én még 2 éves sem voltam. És mindemellett november elsején született. Dupla csavar.
Azért is döntöttem úgy, hogy erről ma írok Nektek, mert Édesapám halála az egész életemet meghatározta. Az endometriózis pedig rádöbbentett arra, hogy mennyire fáj még mindig az, hogy Apu meghalt. És én Aput gyakorlatilag nem ismertem. Apa nélkül nőttem fel. Borzasztóan hiányzott egész életemben. Olyannyira nem tudtam feldolgozni az elvesztését, (mert én ezt mindig is elvesztésnek, veszteségnek, fájdalomnak éltem meg) hogy még 30 éves koromban is szenvedtem emiatt. 30 éves koromban is éreztem, hogy ezen én még nem léptem túl. Azért az rengeteg idő.
Amikor harmadjára is kiújult a betegség, ott jött el az a pont, hogy valami nagy gáz van. Ráébredtem, hogy a lelkemben nincs béke. Amikor elkezdtem felkutatni önmagamban, hogy milyen fájdalmaim vannak, amiket a múltból hurcolok még mindig magammal, egyértelműen első helyen Apu elvesztése állt. Nem kellett ezen sokat gondolkozni. Fogtam magam, és azt kérdeztem magamtól:
Mi az, ami a legjobban fáj a szívemben?
A válasz pedig egyből jött. Apu halála.
Ahogy kutattam az endometriózis lelki okait, döbbenettel konstatáltam, hogy az egyik fő ok az endometriózis kialakulásánál lehet egy általunk nagyon szeretett, fontosnak tartott személy elvesztése. Lehet ez ember is, de lehet például egy házi kedvenc is. Ez a mélységes veszteség, amit egyszerűen nem tudunk feldolgozni, egy betegségben tetőzik. Amikor ezt megláttam, fogtam a fejem itt a gép előtt, és egyszerűen kapkodtam a levegőt; Basszus! Hát én még mindig nem engedtem Őt el.
Miután erre rájöttem, intenzíven elkezdtem ezen is változtatni. Rájöttem, hogy úristen! Én meg sem gyászoltam Aput. Egyszerűen nem engedtem el. És biztos vagyok benne, hogy Ő nem ezt akarná. Biztos voltam benne, hogy Ő ennek nem örül. Hogy Ő már ott van, én itt, változtatni a helyzeten nem lehet, és mennyire rossz lehet neki, ahogy azt látja, hogy én szenvedek. Ezt Ő sem akarná! Sőt! Ő biztos azt akarná, hogy legyek boldog, érezzem jól magam, és lépjek tovább.
És ekkor hagytam a gyászt lefolyni. Piszkosul nehéz volt. Rengeteget sírtam. De kellett. Kellett ez, mert végre kijött minden fájdalmam. Nem nyomtam el tovább. És valahogy, amellett, hogy ez nagyon nehéz volt, mégis éreztem a könnyebbülést. Lekerültek súlyok rólam. Itt még nem volt vége a folyamatnak, de jobban lettem. Ezek után még körülbelül egy év volt, hogy most már nem fáj. Most már nem sírok, amikor egyáltalán Apu egy beszélgetés alatt szóba kerül.
És bár fizikálisan nincsen velem, de a szívemben, a véremben ott van a szelleme, a lelke, mert egyek vagyunk. És a szívem minden dobbanásával az Ő szíve is velem dobog. Soha nem éreztem Őt ennyire közel magamhoz. Szavakba nehezen öntöm ezt az érzést, de egy végtelen nyugalom, béke szállt meg az elengedési folyamat, a gyászolás végére. Hálás vagyok neki, hogy itt lehetek a Földön, és bár nem volt 33 éves, amikor levetette a testét, de a lelke örök és halhatatlan. És biztos vagyok benne, hogy jó helyen van. Sokszor eszembe jut, de már másképp.
Óriási szemfelnyitó volt nekem ez az endometriózis. Döbbenetes, hogy milyen eseményeknek, szenvedésnek, fájdalmaknak kell velünk megtörténni, hogy elkezdjünk odafigyelni önmagunkra. Egy betegség pedig pont ideális, mert az aztán úgy kirántja az embert a megszokott kis kerék vágásából, hogy az csak na.
Egy betegség így lehet a fájdalmaink hordozója, de életünk helyretevője is. Felhasználhatjuk ezt a “lehetőséget” arra, hogy felülvizsgáljuk az életünket.
De ne kövessük el azt a hibát, hogy csak az életünk egy bizonyos aspektusát vizsgáljuk és kezeljük, mert általában itt van a probléma. Sokan csak a testüket kezelik, és nem értik, hogy miért nem érnek el eredményt. Miért nem tudnak meggyógyulni. És azt hiszik, hogy hát mindent megtesznek! (Én is ilyen voltam, ezért koppantam, mikor harmadjára kiújult az endó.)
Egyszerűen a lelkünk el van hanyagolva. A gondolatainkról már nem is beszélek. Test lélek és szellem (gondolatok, a tudatunk) együttes ápolása, ezen hármas egysége az, amit egyszerűen nem kerülhetünk el, ha tényleg komolyan gondoljuk azt, hogy mi egészségesek akarunk lenni.
Szeretettel ölellek Benneteket,
Lux Boros Kata