Ez egy személyes tartalommal bíró blogbejegyzés, Édesapám és az összes általam ismert, és nem ismert elhunyt rokonom, szerettem emlékére.
Köszönöm Nektek, hogy lehetővé tettétek azt, hogy ma én is élhetek, és egy ilyen csodálatos utazáson vehetek részt, amit úgy hívunk, Élet. Köszönöm azt a rengeteg szeretetet és gondoskodást, törődést, amit adtatok, és köszönöm, hogy onnan Fentről vigyáztok rám. Köszönöm, hogy ki- és összetartottatok életetek legnehezebb szakaszaiban is, háborúkban, betegségben, hidegben, ínséges időkben. Köszönöm, hogy ismerhetlek Benneteket, hálás vagyok, hogy egy Család lehetünk. Mit sem számít, hogy személyesen nem ismerjük egymást, mert emberöltők választják el az életeinket. A Család szelleme mégis összeköti a lelkünket. Szeretlek Benneteket <3
Az évnek ezen napja, november elseje különleges nap az életemben. Az Édesapám, Boros György, ezen a napon született 1952-ben, és ugyanezen a napon emlékezem meg Róla 1985-ben bekövetkezett halála óta. Nem voltam 2 éves, amikor elhunyt. 32 éves volt. Öcsém egy hete látta meg a napvilágot, amikor Apukánk meghalt.
Gyerekkoromban nem sokat beszéltünk Apu haláláról, de még Apuról sem. Hogy miért, nem tudom. De sose mertem rákérdezni. Ne beszéljünk róla, úgy kevésbé fáj hozzáállás volt. Pedig milyen jó lett volna! Mikor nem rég megtaláltam pár levelét, amit a szüleinek, az én nagyszüleimnek írt, annyira megörültem! Ezt Apu írta, a saját kezével. Hozzáért a keze a papírlaphoz. Ő zárta le a borítékot, és adta fel a postán. Gondoltam magamban. Papírlapok maradtak a gondolataiból, érzéseiből. És ez mennyit jelent nekem!
18 éves koromig ha megkérdezte valaki, hogy “És Apukád mivel foglalkozik?” Zokogásban törtem ki. 18 éves koromban volt egy kb. fél éves időszak, amikor szinte minden nap sírtam, mert annyira hiányzott. Akkora űr volt a szívemben, amit sehogy nem tudtam betölteni. Aztán teltek az évek, és ez a fájdalom valahogy enyhült. Annyi minden történt velem, hogy ez a hiányérzet háttérbe szorult. Nem szűnt meg, csak nem foglalkoztam vele. Illetve próbáltam nem foglalkozni vele.
Aztán jött 2008, és az endometriózis. Ekkor még nem sejtettem, mi vár rám. A betegségem első sokkja teljesen lefoglalt. A fizikai síkra koncentráltam, ekkor még fogalmam nem volt róla, hogy ez a betegség nem véletlenül alakult ki. Annyira meg voltam rémülve a műtétekkel, gyógyszerekkel, kórházakkal és orvosi vizsgálatokkal teli jövőképtől, hogy nem befelé, hanem kifelé és a testemre koncentráltam. Jött az első műtét, 2008. februárban. Majd jött a második műtét, 2008 júniusában. Eztán hormonkezelés, és utána fogamzásgátló szedés. Elég kemény volt ez az évem, életem egyik legnehezebb időszaka.
Aztán eltelt kb. 1 év, és éreztem a testemen, hogy be van sokallva a hormontablettától. Le kéne állni róla. De hogyan? És mi van, ha abbahagyom, és megint visszajön az endó?
Féltem.
De éreztem, hogy ez nem jó a testemnek. Eldöntöttem, hogy helyrehozom a testem egyensúlyát. És leállok a gyógyszerről. Mert én egy fiatal Nő vagyok, nehogy már a testemnek gyógyszerekre kelljen támaszkodni! Mekkora tré dolog ez már! Eléggé kibuktam ezen, és azt mondtam, hogy na nem, köszi! Nem fogom ezzel tölteni a fiatalságomat! Ha törik, ha szakad, helyreteszem magam!
És így kezdődött.
Egy döntés. Egy határozott, szilárd, megingathatatlan döntés.
És ez hozott mindent. Hozta a lehetőségeket, hozta az embereket, a módszereket, a termékeket, amik hozzásegítettek a célomhoz. Elhagytam a fogamzásgátlót. Majd szépen lassan, évek alatt helyreállt a rendszer. Enyhültek a menstruációs fájdalmaim, egyre kevesebb fájdalomcsillapítót kellett beszednem.
Aztán jött 2012, amikor harmadjára is kiújult az endó. Elég kemény arcon csapás volt ez számomra, mit ne mondjak. Miután jó alaposan kidühöngtem magam, az asztalra csaptam. Még szilárdabban elhatároztam magam, hogy rendbe jövök. És nem fogok újra műtőasztalra feküdni. Belülről teszem magam rendbe.
Tulajdonképpen hálás is vagyok, hogy így alakult. Ha nem jön ki harmadjára az endó, akkor valószínűleg sosem indultam volna el ezen az Úton; önszeretet, önbecsülés, önbizalom felépítése, a fájó, tátongó lelki sebeim begyógyítása, az ellenem vétkezőknek és önmagamnak való megbocsájtás, egy még egészségesebb életmód kialakítása, a mérgező kapcsolataim leépítése, a negatív ingerek életemből való kizárása, és pozitív dolgokkal való intenzív feltöltése, a szeretet, béke, harmónia, vidámság kialakításának Útján.
Tulajdonképpen az endometriózis tett azzá, aki ma vagyok. Az endometriózis fájó ösztönzésére vettem elő a szívszaggató emlékeimet. És gyógyítottam meg azokat. Az endometriózis hatására fogtam bele Apu gyászolásába.
Könnyű volt?
Baromira nem. Mondhatni pokolian nehéz volt.
Megérte?
Határozottan. Minden elhullajtott könny, minden átsírt óra megérte. Mert ezek a sebeim begyógyultak. Vannak még sebeim bőven, dolgozom is rajtuk folyamatosan. Megérte, mert elértem azt, hogy harmadjára nem hogy nem kellett újra megműttetnem magam, hanem a 2 csokiciszta, 4,34 cm és 4,93 cm teljesen felszívódott. Ahogy jött, úgy ment. Persze a lelki sebeink, szívünket ért sérülések begyógyítása az egész gyógyulási folyamat egyik része. Rendbe kell tennünk a testi és a tudati (szellemi) aspektusunkat is. Így áll fel a hármas egység, test-lélek-tudat egyensúlya.
Nagy tanulság volt az számomra, hogy attól még, hogy nem foglalkozunk a minket ért fájdalmainkkal, szomorú emlékeinkkel, ha nem dolgozzuk fel őket, ha nem tudjuk őket elengedni, akkor azok attól még bizony ott vannak. Attól, hogy eltemetem a szívemnek egy jó mély, eldugott csücskébe a fájdalmamat, huszonnyolc vasajtóval bezárom, és millió lakatot teszek rá, az attól még nem szűnik meg. Ott fog belül feszíteni, várva, hogy kiszabadulhasson. Robbanásra készen. Várja, hogy begyógyulhasson.
Nem szabad eltemetni a fájdalmainkat. Mert megbetegíti a testünket.
Ha betegek vagyunk, és eljutottunk oda, hogy meg akarunk gyógyulni, és nem a felszínen kezelgetni a tüneteinket, akkor bizony meg kell néznünk, hogy melyek azok az emlékeink, melyek még ma is fájdalmat okoznak. És azokat szépen, egyesével el kell engednünk. Hogy hogyan, az egy következő lépés.
De ahhoz, hogy a testünk is meggyógyulhasson, a szívünket is meg kell gyógyítanunk. Ha ezt nem akarod megtenni, mert azt érezed, hogy még nem vagy rá felkészülve, akkor se aggódj. Van, hogy hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk odáig, hogy ki tudjuk mondani: Készen állok arra, hogy elengedjem a fájdalmat. Készen állok arra, hogy szembenézzek az eltemetett szomorúságommal.
El fog jönni ez az idő. Előbb vagy utóbb, de el fog jönni.
Nem is tudom, melyik évben volt, talán 2014-ben, amikor ezen a napon, november elsején este, a két kutyámmal mentünk a kis esti sétánkra. Már sötét volt, kicsit csípős idő, az emberek már otthon vacsoráztak, az ablakokon meleg fények szűrődtek az utcára. Az avar illatát éreztem a levegőben, ahogy bandukoltunk az utcácskánkban. Apura gondoltam, ahogy ezen a napon minden évben. Gondolatban meggyújtottam a gyertyát, és azon tűnődtem, hogy milyen más életem lenne, ha még élne. Máshol nőttem volna fel, nem született volna meg a második öcsém, Ábel. Nem a Dorozsmai utcában nőttem volna fel, lehet, hogy máshova jártam volna iskolákba, és lehet, hogy a Férjemet sem ismerném. Fura ezekbe a dolgokba belegondolni.
Aztán egyszer csak történt valami. Valami egészen furcsa dolog. Megéreztem Apu jelenlétét. Éreztem, hogy ott van velem. De a legfurcsább nem is ez volt. Hanem az, hogy nem kívül éreztem a jelenlétét, hogy most ott sétál velünk, mellettünk, hanem a szívemben éreztem meg a jelenlétét. Azt éreztem, hogy a szívem dobbanásával az Ő szíve is dobog. Olyan végtelen szeretet és nyugalom járt át, amit nehéz szavakba önteni. Megéreztem, hogy Ő én vagyok; Mi egyek vagyunk; és a lelke ott él bennem tovább. Mosolyogtam. Ettől a pillanattól kezdve már nem éreztem magam egyedül. Ekkor kezdtem el felismerni, hogy mi mindannyian Egyek vagyunk. Csak elfelejtettük. Azt hisszük, hogy különálló egységek vagyunk. A testünk elhatárol minket, és nem vesszük észre, hogy egy és ugyanaz a lényegünk. Össze vagyunk kötve, folyamatosan hatunk egymásra. Lelkek vagyunk, földi élettel, földi testtel. És nem fordítva. A lélek pedig örökké él.
És emiatt tulajdonképpen soha, de soha nem vagyunk egyedül.
Szeretettel ölellek
Lux Boros Kata
(Photo by David Monje on Unsplash)